Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 1. Manufaktúratörténeti Konferencia Miskolc, 1989. október 16-17. (Kiegészítő kötet. Miskolc, 1991)

HOZZÁSZÓLÁSOK

igazából soha nem volt jelentős. Úgy érzem, jobb lenne úgy megfogalmazni, hogy az ipari termelés olyan formáival kívánunk foglalkozni, amelyek elütnek a céhes termeléstől, a kistermeléstől, talán inkább így lehetne megközelíteni a kérdést. Németh Györgyi itt felsorolta a manufaktúra-táblázatok alapján felderíthető 18. század végi manufaktúrákat. Már a puszta számadatokból is kitűnik, hogy összetételük rendkívül heterogén volt. Voltak közöttük valóban manufaktúrához hasonló nagyobb üzemek, de létezett egy csomó kicsiny üzem, amelyek nem sokban különböztek egy jelentősebb céhes műhelytől. Különösen a 18. század végi állapotokat véve alapul, amikor még jóval gyakoribb volt a sok legényt, vagy több legényt foglalkoztató kézművesműhely, mint pl. a 19. század elején. Másik aggályom, hogy a manufaktúrák számát nagyon nehéz akár a tabellák, akár más alkalmi kimutatás alapján meghatározni, hiszen a legtöbb nagyon rövid életű volt. Sok 4-5 év után tönkrement és eltűnt. Felmerült itt az a kérdés, hogy nem volt elegendő tőke. Én nem hiszem, hogy ez volt az egyedüli, vagy elsőrendű probléma, hiszen tudjuk, hogy a kereskedők kezén egy ilyen üzem alapításához elegendő tőkék halmozódtak fel. A manufaktúra-irodalomnak volt egy gyönyörű példája, egy pesti szalagkereskedő, aki manufaktúra alapításhoz hitelt kért, de a Helytartótanács, illetve a város megtagadta tőle a hitelt. Azt hiszem 10 vagy 16 ezer forint hitelt kért, nem kapta meg, és ez az eset, mint a tőkehiány példája, az egész szakirodalmon végigfutott. Ugyanez a szalagkereskedő azonban, ugyanabban az évben ház vásárlásra a manufaktúraalapításhoz kért tőkénél nagyobb hitelt kapott. Azaz inkább arról volt szó, hogy bizonytalannak tartottak az ipari befeketetést. Erre utal az is, hogy egy csomó óbudai textiliparos család második generációs képviselői felhagytak az ipari tevékenységgel és a kereskedelemre helyezték át tevékenységük súlypontját. A tőke megtérülését az iparban bizonytalanabbnak tartották, Idilöhösképpen a textiliparban, amelynek erős külföldi konkurenciája volt. Úgy vélem, nem csak és nem annyira tőke kérdése volt ezeknek az üzemeknek a rövidéletűsége, hanem a korlátozott értékesítési lehetőségek késztették az embereket arra, hogy ne iparba, hanem ingatlanba fektessék, vagy kereskedelemben kamatoztassák tőkéjüket. Azt hiszem, hogy Endrei Wal térnek teljesen igaza volt abban, hogy nem szabad a vizsgálódást a textil-, illetve más termékeket előállító iparra korlátozni, hiszen az építőipar volt az, ahol a leghamarabb bom-