Németh Györgyi - Veres László szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 1. Manufaktúratörténeti Konferencia Miskolc, 1989. október 16-17. (Miskolc, 1989)

Takács Péter-Udvari István: A manufaktúra ipar alapjait képezhető háziipari tevékenység Szabolcs, Szatmár és Zemplén megyékben 1772-ben

ahol mészégetés practicaltatik, és onnan nemes Szabolcs vármegyében is pronoveáltatik. Lehetne tehát itt is a lakosoknak pénz keresésben módjok, de abban nem serénkednek". Szentmária lakói a Hegyaljára és Szabolcs vármegyébe hordják a meszet Ladmócról. Szög lakói is Ladmócról hordjak „messze földre" a meszet, és ugyanezt teszik Vécs és Kisújlak lakói is. Zemplénben vannak községek, amelyek földesúri parancsra is égetik a meszet. Kistoronya és Csernahó falvak lakosai „közösen egy kemence meszet tartoznak évente égetni" földesuruknak. Oreszka határában is „olyan mészkő van, amelyből jó meszet lehet égetni", mint ahogyan Sztára határában is „jó mész égethető". Számos zempléni jobbágyközösség csak töri, bányássza a követ, de nem égeti. Ilyen kőbányák vannak Porubka határában, ahol „bárkinek szabadon törhetnek", bányászhatnak követ, s teszik is. Hasonlóan cselekednek Helmecke, Jeszenőc lakói is. Leszna határában „az urasági kőbányában" kereshetnek pénzt a lakosok. Rákócon, Kohanócon ugyancsak pénzt kereshetnek a kő bányászásával, „törésével". Krivostyán lakói pedig „márványkövet törnek", azzal keresnek pénzt. És ha már a kötörésrői szó esett, ne mellőzzük el Nagy- vagy Sárospatakot sem, ahol „malomköveket készítő bányák is vannak, mely köveknek eladásábul, azoknak vágásábul a bányászok és más munkások hasznot vesznek". Bár nem ilyen mértékben, és nem ilyen haszonnal, de Szatmár vármegyében is űzik a lakosok a kővel való mesterségeket. Igaz, itt mészégetésről sehol sem tesznek említést, legfeljebb Kósapallag lakói vallják, hogy határukban égetésre alkalmas kő van, de „eddig még nem volt szokásban a mészégetés" körükben. Mogyorós község határában „mészbánya volt", ennek hasznával éltek is a lakosok. Malomkövet viszont Szatmárban is vágtak. Erről Felsőfernezely lakóit érdemes meghallgatni: „Vannak még itt - mondották - malomkővágő szegény emberek öten, akik azért, hogy szabadossan vághassák eladni a köveket, a nemes városnak tartoznak adni esztendőnként két jó malomkövet, és egy pár jó követ magok falujokban leszállítani tartoznak". Lassan-lassan elhagyjuk az erdők és köves hegyek világát, hogy lejjebb húzódva, de még az erdőtől végleg el nem szakadva, a háziiparszerűen vagy kontárként űzött fazekasságról ejtsünk szót. Ezt a mesterséget is űzték jobbágyaink, és ez is könnyen manufaktúrává alakulhatott volna, mint ahogyan később meg is alakultak e térség kőedénymanufaktúrái is.

10 Erről a paraszti vallomásokban kevés szó esik. Valószínű, hogy nem úrbéres lakosok készítették a cserépedényeket. Mégis érdemes meghall-