Veres János: A bükkábrányi 8 millió éves mocsárerdő (Múzeumi Mozaik 7. Miskolc, 2007)

figyelhetünk meg De ami kudarcnak látszik a paleobotanika szemszögéből, az új lehetőség a geológiai és tafonómiai folyamatok elemzőinek! A régészeti és geológia módszerek alkalmazásával feltárt talajszinten elveszítjük a fa eredeti szerkezetét, mely itt szervesen összeforr az ásványi világgal, repedéseit a fémes csillogású markazit kiválás tölti ki. A fák törzsének gyökérzónába eső részén olyan csúszási felületek találhatóak, melyek azt mutatják, hogy a tőzeg felhalmozódás még folytatődott a betemetődés előtt. A fák tehát olyan lápí környezetben éltek, ahol a talajt nagy vastagságú növényi törmelék alkotta, amin az utolsó élő vegetáció a taxodium erdő volt. Az érdéi tágabb környezetét vizsgálva rendkívül szembetűnő az a jelenség, hogy a fák egységes magasságban érnek véget közvetlenül megegyezve azzal a szürke réteggel, melyek az erdő hátterében megfigyelhetők. Az e fölötti sárga homokrétegben az egykori erdő már nyomokban sem mutatkozik! A kutató geológusok elemzései alapján kézenfekvő a válasz: a szürke iszapos homokréteg konzerválta légmentesen ezt az évmilliós erdősávot, s ugyanez okozta egyben a vesztét is! A közel 6 méter vastag homokréteg hirtelen temette be az erdőt, s nem döntötte ki a fákat, hanem egyszerűen körülölelte. A betemetett fák még sokáig éltek a homokréteg fölött, s pusztulásuk jól nyomon követhető az alsóbb rétegekben... A fák környékén rengeteg gally, ág és kéregtörmeléket tártunk föl, melyek a felső szint folyamatos pusztulását mutatják, míg az alsó szintet évmilliókon át megőrizte az azt körülölelő „iszapfolyás". ÉLŐVILÁG, ELŐEMBER, KÖRNYEZETREKONSTRUKCIÓ A természettudományos módszerek alapján megfelelően vázolhattuk fel az erdő egykori paramétereit, életkörülményeit, folyamatait. Ami viszont jelen is-