Veres János: A bükkábrányi 8 millió éves mocsárerdő (Múzeumi Mozaik 7. Miskolc, 2007)

mereteink szerint áthidalhatatlan marad, az óriási időbeli távolság. Ahogyan az emberré válás folyamatában létezik az a bizonyos „hiányzó láncszem", úgy földtörténeti vonatkozású adatokban is vannak hiányzó szakaszok. A bükkábrányi mocsárciprus erdő természettudományos vizsgálatai jól ábrázolhatók saját 8 millió évvel ezelőtti környezetében, azonban így is millió éves távolságokra vannak olyan fixpontoktól, mint a 10 millió évvel ezelőtt megjelenő rudapithecus hungaricus. Mindazonáltal ez utóbbi előember már járhatott hasonló erdőkben, mint amely napvilágot látott a bükkábrányi bánva mélyén. A fenti időrendi hiányok kitöltése képezi a tudomány egyik nagy kihívását. Hasonlóan szerencsés leletkörülmények és alapos természettudományos vizsgálatok esetén ezek a „rések" remélhetőleg kitölthetők lesznek! Ha ebben az idősíkban körül tekintünk, a felsőmiocén kori kihalt ősállatokat találjuk a földgolyón, szubtrópusi klímát, kontinensek végső kialakulását. Az állatvilágot olyan fajok képviselték, mint a mai elefántok ősei, a masztodonok, kardfogú tigrisek, erszényesek vagy a szarv nélküli orrszarvú fajok (prof. Kordos László nyomán). A bükkábrányi erdőrészlet sekély tengerben lehetett, erre utalhat az a tény is, hogy korábban őshalmaradványokat is feltártak már a térségben. A LELETEK JELENTŐSÉGE A hasonló körülmények között megőrződött „ősfa leletek" nem ismeretlenek a természettudósok számára. A múlt század elejéről ugyanis a niederlausitzi Senftenberg szintén miocén korú bányájában találtak álló fatörzseket. Hazánkban a Dorog-Tokodi-medence korábbi, oligocén kori területéről ismerünk egy darab 2 méter magas „sequoioxylon" törzset. A visontai lignittelepen is találtak már álló fatör-