Pirint Andrea: Munkácsy Miskolcon (Múzeumi Mozaik 5. Miskolc, 2006)

Önarckép, 1870-es évek Self-portrait, the 1870s krétarajz / crayon drawing, 48x31 cm Az önarckép műfajának megszületése a művészi öntudat tanúbizonysága az egyetemes képzőművészet történetében. Egyegy önportré bámulatos őszinteséggel árulkodik a művésznek saját sorsához való viszonyulásáról. Tükrözhet megelégedett-séget, vagy épp ellenkezőleg, kifejezheti a lélek nyugtalan állapotát. Ismereteink szerint Munkácsy - eltekintve a feleségét is megörökítő közös portrétól - mindössze két arcképet festett magáról, azonban sajnálatos módon egyik holléte sem ismert. Hogy a kívülállók szemével nézve irigylendő sorsú festő miként látta valójában önmagát, arról az önarcképek rajzos példányait faggathatjuk. A Pákh-gyüjtemcnybc tartozó krétarajz éppúgy az 1870-es években készült, mint a csak fotóról ismert, önmagáról festett első festmény. A két müvet nem csupán az azonos beállítás rokonítja, de a komor, gondterhelt arckifejezés is. Pedig Munkácsy háta mögött ekkor már ott volt a párizsi Salon aranyérme (Siralomház), az a díj, amelyben magyar festő rajta kívül csak az általa oly nagyra becsült Madarász Viktor részesült. A hatalmas siker azonban Munkácsynak nem szárnyakat adott, hanem nehéz béklyókat. Rettegés töltötte el, hogy az elvárásoknak nem tud majd tartósan megfelelni, s bár egymást követték az újabb és újabb elismerések, a belső vívódás a későbbiekben sem oldódott. Az önmagával szemben végletekig szigorú művész egész életében megfeszített munkába temetkezett, ami idegrendszerét is gyakran próbára tette. Hogy mit érezhetett Munkácsy az 1870-es párizsi sikert követően, arról egy levelében maga a művész így vall: „De már most a szerencsés véletlent, azaz a véletlen szerencsét egy egész életre kiterjeszteni, biz ahhoz, azt hiszem, erőm legnagyobb megfeszítése szükséges. Ezt tehát tenni fogom, mert a hanyatlás szörnyű gondolata egy óriási szörnyként áll előttem, mely valóban néha még álmomat is zavarj a."