Bencsik János - Viga Gyula szerk.: A hegyaljai mezővárosok történeti néprajza : az 1987. október 19-én Mádon rendezett tájkonferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 22. Miskolc, 1965)
Bencsik János: Mád társadalma
kor elérte azt a kort (hogy tovább nem tudott dolgozni), vásárolt magának egy házat a faluban (Mád), s beköltözött. Olyan nem igen fordult elő, hogy más faluba telepedjen le a mádi vincellér. Ahol a szőlőbirtokon vincellérlakás nem volt, ott a vincellér is naponta járt ki dolgozni a határba. A vincellér éppen azért, mert a munkások által végzett munka minőségéért felelt, folyamatosan jelen volt a munkában. Ha kellett, bemutatta a munkafolyamatot. A balta volt jellemző eszköze, amellyel egy-egy meglazult karót a földbe ütött. A két-három hold szőlővel rendelkező tulajdonosok bizonyost tartottak, aki amolyan kisvincellér számba ment. Aki a munkásokkal együtt dolgozott minden évszakban, s ha nem volt munka a határban, akkor belső munkát kapott. A mádiak többsége a szőlőből élt, akinek sajátja nem - vagy kevés - volt az az uradalmi szőlőkben vállalt napszámos vagy szakmány munkát. A munkásokat a vincellérek fogadták. Ők tudták, hogy egy adott terület műveléséhez hány férfi, illetve hány női munkással kell számolni. Mikor elkövetkezett egy munka kezdésének ideje, akkor egyik munkásának szólott, hogy értesítse a többieket (a csapat vagy banda tagjait). Rendszerint összeszokott, jó munkát végző férfiak alkottak egy csapatot vagy bandát. Akinek a munkájával a vincellér nem volt megelégedve, annak a következő alkalommal már nem is szóltak. Igyekezett hát mindenki jó munkát végezni, hogy „megmaradjon" a csapatban. A kapások közül került ki az első kapás, ez a legerősebb, a legdolgosabb lehetett. Egy-két pohár borral többet kapott béréhez, s ő aztán húzta a többit. Ő diktálta a munkatempót. Az összeszokott csapat igyekezett együtt maradni. A vincellér is ragaszkodott kifogástalan munkát végző kapásaihoz. A csapathoz egy-egy zsongár tartozott, aki az ivóvizet biztosította a munkások számára. Az 1920-as évekig jobbára csobolyóban, később inkább ceglédi kannában hordták a vizet. A zsongár kötelessége volt az is, hogy a csapat részére délben a szalonnasütéshez nyársakat biztosítson, s előkészítse a tüzet. A venyigeszedés, kötözés, a szőlő fájának visszavágása női, olykor gyermekmunka volt. Részt vettek a trágyahordásban, s végezetül ott voltak a szüreten is. Amikor a munka a szőlőkben szünetelt, a kapások munka nélkül maradtak. Ha csekély szőlőjük volt, akkor abban dolgoztak. Egyébként eljártak más határra, s ott aratást, gépelést vállaltak. Nyaranta megkeresték a kenyérnek valót. Taktaharkányban - s más 100