Viga Gyula szerk.: Fejezetek a Bodrogköz néprajzából : az 1986. szeptember 22-én Sárospatakon rendezett tájkonferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 19. Miskolc, 1965)
Viga Gyula: Néhány adat a pácini Karcsa hasznosításához
Elterjedt halfogási mód volt a léken horoggal történő zsákmányolás. 6-8 méter hosszú vékony spárgára, később horgászzsinórra hármashorgot kötöttek, a zsinór másik végét pálhásra. erősítették. (A pálhás gyékényszálakból összekötözött, 5-7 cm átmérőjű, 50-70 cm hosszúságú rudacska.) A horogra kishalat fűztek, azt a vízbe engedték, a pálhást pedig — miután a zsinór hosszát a mederhez, vízmélységhez igazították, s a fölösleget rátekerték — keresztbe tették a léken. Több léket is vágtak, pár méternyire egymástól, s mindegyikbe hasonló módon helyezték el a felcsalizott horgot. A kishalat felvevő csuka vagy süllő gyakran önmagát „akasztotta fel" a horogra, s a zsákmányt csak be kellett gyűjteni pár óra elmúltával. A könnyű gyékényrúd általában ráfagyott a jégre, de ha vízbe csúszott, akkor is fentmaradt annak a felszínén, s a hal nem tudta elvinni. Máskor a jégen 60-70 cm átmérőjű léket vágtak, s a bóduló halat kimerítették a szákkal, mentövéi. Ez utóbbi különböző formájú szerszámokat jelentett: gyakran maguk készítették el, hálódarab fakávára történő felkötésével, mások kerítésdrótból és fakeretből alakították ki, de megtette egy vasvillára szúrt krumpliskosár, vesszőkosár is. A nagyobb lék körül alkalmanként 3-4 kisebbet is vágtak, amelyekben rudakkal zurbolták a vizet. A felkavart vízben a hal a nagy lék felé mozgott, ahol már csak ki kellett meríteni. A lék mellett néha tüzet raktak, máskor gyertyával vagy karbidlámpával világítottak. Azt tartották, hogy ez nem csak a halászok munkáját segítette, hanem a halat a fény is vonzza, így több esélyük volt rá, hogy a léknél zsákmányul ejtsék. Bár a véghorog az orvhalászok kedvelt szerszáma volt, rendszeresen és nagy számban használták azt a halászok is. Az előbbiek néhány darabot rejtettek - pár méternyi zsinóron - a partmenti vízben, utóbbiak egy alkalommal 300-400 darabot is felkötöttek. A halászok, hogy zsákmányuk a partról ne legyen megdézsmálható, a víz szélétől néhány méterre, a meder mindkét szélén erős karókat vertek le, s ezek között húzták ki a kézzel sodrott vezérzsinórt. Ez a víz szintje alatt mintegy fél méternyire húzódott, s méterenként voltak rákötve - 30-40 cmes eresztékkel, — ill. előkékkel a horgok. A horgokra apró csalihalat tűztek. A készséget esténként csalizták fel, s hajnalban szedték össze a fogást. A rablóhalak szívesen „felvették" a kishalat, így alkalmanként testes harcsákat is zsákmányul ejtettek a véghorgok. Egy-egy alkalommal néha 5-6 vezérzsinórt is kihúztak, s több száz horgot helyeztek el azokon. Az 1940-es években néhány nagyhalász speciális eszköze volt a dobóháló. Ez 6 méter átmérőjű volt, rajta 6 kg ólomnehezékkel. De alul 30-40 cm-es szárnya., hónalja is volt, tehát nem csak az ólom súlya tartotta benne a zsákmányt. 68