Viga Gyula szerk.: Fejezetek a Bodrogköz néprajzából : az 1986. szeptember 22-én Sárospatakon rendezett tájkonferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 19. Miskolc, 1965)
Viga Gyula: Néhány adat a pácini Karcsa hasznosításához
Kora tavasz, de főleg szeptember volt a dobóhálós halfogás legjobb ideje, „mikor az első dér bejött". A halak ilyenkor húzódtak bányára (vermelés). A halász csónakkal járta a vizet, néha megkopogtatva a jármű alját. Ha halcsapat közelébe ért, akkor felszálló buborékok jelezték a megriadó halak helyét, s azt, hogy a hálót hova kell kivetni. Igen eredményes eszköz volt a dobóháló, ám a Karcsa vize meglehetősen akadós volt, sok bedőlt fával, s mivel a halak éppen az ilyen helyeket kedvelték, gyakran szakadt a háló. A fentebb röviden ismertetett halfogási módok többek alkalomszerű, kisebb volumenű zsákmányoló tevékenységét szolgálták ki. Századunkban azonban a Karcsa vizének legszámottevőbb hasznosítási módját néhány halász gyalmászásn, nagyhálós halfogása jelentette. Vonatkozik ez az eredményesség, a „megtermelt" haszon mellett a technológia és a munka szervezettségére és színvonalára is. A gyalmos halászok is nagy figyelmet szenteltek munkájuk során az időjárási viszonyoknak, a halfogás eredményességét befolyásoló természeti tényezőknek, amelyek jelentős része a több generáción átöröklött tapasztalatokból táplálkozik. Általában a holdtöltét tartották a legeredményesebb halfogás időszakának, az év minden részében. (A hal viselkedéséből viszont az időjárásra jövendöltek: azt tartották, ha a hal ugrál, fürdik, akkor szeles idő lesz.) Az évszakok közül legeredményesebbnek mondják halfogás szempontjából a víz első befagyását, a gyócsjeget, amikor arra még nem esett rá a hó. A léki halászathoz azonban 10-12 cm-es jég kellett, hogy az biztonsággal elbírja a halászokat. Az említett időszak mellett a február vége, március eleje volt még különösen eredményes, mielőtt a jég elment volna. Ilyenkor a ponty és a süllő még bányán volt (vermelt), de a harcsánál már elkezdődött a bódulás. A halászok szerint ilyenkor a pondrók életre kelnek, mozogni kezdenek a harcsa fejében, s a hal — hogy kimossa őket — kijön saját telelőjéből. Ilyenkor már az oxigén is kevés a vízben. Ha elütöttek egy-egy ponty-, kárász- vagy süllő bányát, akkor 1,5-2 q hal is akadt egy húzásra a hálóban. A pácini halászok 120 méteres gyabmmal húzták a Karcsa vizét. Ehhez a kerítő ágon 100 méter hosszú kötél csatlakozott. A háló szélessége 4 méter volt, a közepénél, a seggínéi 6 méterre szélesedett. A háló részeinek elnevezései nem tükrözik a helyi népnyelv hatását, általánosak: alin,felin, apacs, pára. Az aránylag keskeny, szélein sekély vízmederhez a halászok a kerítés módjával alkalmazkodtak. Általában a part menti, nádas részeket nézték ki kötőnek, kötőhelynek, innen, ül. ide kerítettek. A hálót csónakból a víz közepén rakták ki, a kötél vége kint maradt. A két ág partra húzásához és közelítéséhez általában 4-4 ember munkája kellett. Az alin lenyomására gorzsafa szolgált. 9 A háló seggit a kötőnél fordították ki a vízből. Ha az alin ólomnehezéke nagyon bevágott a mederbe, akkor 8-10 méterenként gyékény csutkákat kötöttek rá, ezzel könnyítve a húzást. 69
