Viga Gyula szerk.: Fejezetek a Bodrogköz néprajzából : az 1986. szeptember 22-én Sárospatakon rendezett tájkonferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 19. Miskolc, 1965)

Viga Gyula: Néhány adat a pácini Karcsa hasznosításához

egy fa bunkóval vagy a balta fokával rácsaptak fölötte a jégre, s a gyorsan vágott léken át kiemelték az elkábult halat. Századunk első évtizedeiben még szigonyozták is a halat. A 2-3 ágú, rövid hegyű szigonyokat a helybeli kovács készítette, de sokan megcsinálták maguknak is rossz vasvillából. Ám akkor még sok hal volt a vízben, s a régi szerszám eltűnése nem csak a szigonyosok elleni hatósági intézkedéseknek lett az eredménye, hanem a halállomány csökkenésének is.

6 A kishalászok szerszáma volt a tapogató. Ezt bárki elkészítette maga is. Fa kávájába lyukakat fúrtak, s azokon dugták át a vesszőket, amelyeket aztán végül egyforma hosszúságúra nyírtak. Általában 80-90 cm magasak voltak a tapogatók. A halászok nem nézték semmibe az ilyen szerszámot: „Azzal a kenyeret nem lehetett megkeresni! De aki egy halnak is örült, annak jó volt."

7 Megtette ám néha a tapogatáshoz a feneketlen, rossz vesszőkosár is, amivel még a gyerekek is szívesen űzték a halfogást a sekély vizeken. Ugyancsak kishalászok szerszáma volt a kétközháló. Ennek hossza 2-5 . méter között változott. A háló két végére egy-egy rudat erősítettek, melyeknél fogva két ember „húzta a vizet". Ritkán használt szerszáma volt a karcsai halászatnak az emelő háló. Az orvhalászok nem igen használhatták, a halászok pedig ritkán fanyalodtak rá: ha nagyon nem ment a hal. Ezek 4x4 méteres hálók voltak, fa kávákkal. A halászok kis méretű, méterszer méteres emelőt használtak a csalihal fogásához is. Főleg a halászok eszköze volt a varsa, de alkalmanként a parasztemberek is eldugtak egyet-egyet a nád tövében, a tiltás ellenére. 210-220 cm hosszú, öt kávás varsákat használtak, az emlékezet szerint csak hálóból kötött példányokat. A vesszővarsáknak már nem találtam nyomát. (Ugyanakkor a vesszőből font haltartók az 1940-es évekig használatban voltak, jelezve, hogy a veszszőmunkát nem nélkülözték a halászeszközök készítése során.) A varsát általában úgy tették a vízbe, hogy a parttal párhuzamosan feküdt, seggi volt a partmenti nádban, a nagyversik felé pedig egy, a meder felé néző szárny (1,5-2 méter hosszú hálófal) terelte a halakat. A kétszárnyú varsa (mindkét oldalán hálószárnnyal) lényegesen ritkább volt. A kishalászok halfogásának egyik legeredményesebb időszaka a tél volt, amikor a Karcsajegén veket vágva próbálták a halat zsákmányul ejteni. Ennek alapja elsősorban az volt, hogy a lék, ill. a körülötte keletkező oxigéndús víz amúgy is odacsalta a - főleg ragadozó — halakat, s ezeket különböző eszközökkel csupán ki kellett emelni a vízből. Ébner Sándor részletesen leírja a téli, lékes kishalászatot, s abban a vasas szák jelentőségét emeli ki, amelyet a Bodrogköz jellegzetes halászeszközének tart.

8 Ennek a szerszámnak a Karcsa halászatában - az emlékezet óta — nem volt ilyen megkülönböztetett jelentősége, a léki halfogást többféle, gyakran alkalmi eszköz szolgálta. • 67