Viga Gyula szerk.: Fejezetek a Bodrogköz néprajzából : az 1986. szeptember 22-én Sárospatakon rendezett tájkonferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 19. Miskolc, 1965)

Viga Gyula: Néhány adat a pácini Karcsa hasznosításához

Már a gyerekek is fogták a halat: hol kosárral, hol meg házi cérnából, gyékény pálhásból, dívány rugóból vagy varrótűből hajlított horogból álló egyszerű készséggel. Az elmúlt három évtized során nagyon leromlott a víz minősége, tele van a Karcsa kalakánnyal. Nem mozog a víz, felszaporodtak benne a haszontalan vízinövények. A hálózásnak az 1950-es évek elején vége szakadt. (Az emlékezet szerint 1953-ban hagyták abba a gyalmos halászatot.) Ma is sokan horgásznak, de mindenki panaszkodik a víz minőségére, az egyre romló fogási lehetőségekre. Jól mutatja ezt a változást az egyik utolsó halász példája, aki utoljára halászott gy alommal a vízen, manapság pedig a legrafináltabb csalikat próbálja ki a horgász szakkönyvekből, hogy horogra csalja zsákmányát! A Karcsa vize egykor bővelkedett különféle halfajokban, a helyi népnyelv ezek közül számosnak őrzi az emlékét. (Egy részük persze ebből nem határozható meg egyértelműen, mert az elnevezés alkalmanként különféle specieseket sejtet!) A két világháború közötti időszakban a legsikeresebben a következő fajokat fogták. Pontyféléket (Cyprinus carpio): nyurgaponty, tőponty vagy tökeponty, kárász (Carassius carassius), tat vagy compó (Tinea tinea), jászkeszeg (Abramis brama), vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophtalmus), több, nem azonosítható keszegfélét (vastaghátú keszeg stb.), kövi márna (Barbus barbus), harcsa (Silurus glanis), törpeharcsa (Ictalurus nebulosus), csuka (Esax lucius), süllő (Stinostedion lucioperca), sügér (Perca fluviotilis), durbincs (Acerina cernua), naphal (Lepomis giblosus), s még egy-két, az elmondás alapján nem azonosítható halféleség (taknyos merge, szücstű - ez valószínűleg küsz, diszhal - ez talán naphal stb.). Az utóbbiaknak nem volt különösebb jelentősége, esetleg csalihalak voltak, vagy kacsának, macskának dobták őket. Az 1920-30-as években még elég sokcs/fcot (réti csík -Misgunus fossilis) fogtak a Karcsában. Elsősorban ott gyűltek össze a csíkok, ahol „kút", vagyis mélyebb, tiszta rész volt a vízben: ,,ott merőkanállal, szűrőkanállal lehetett kifelé merni". De összeverődtek a kenderáztatáshoz, mosáshoz készült állók alatt is. Az egyes halfajok elejtéséhez csupán néhány eljárást alkalmaztak, amelyek gyakorlása elsősorban az évszakoktól, ill. a víz adottságaitól függött, nem egyes halfajokra „mentek". Az idősebbek emlékeznek arra, hogy régen néha kézzel \% fogták a halat. Rudakkal vagy lábbal felkavarták a vizet, s amikor a hal elkábult - főleg ivás idején -, felbukott a víz színére, kopoltyújánál fogva csak kikapták a vízből. Főleg a kárászokat lehetett /Vaskor kézzel megfogni a laposon (sekély vízben), ahová azok kihúzódtak ikráikat lerakni. Hasonlóan alkalmi halfogási mód volt a hal téli, lék alatti elkábítása.

5 Télen a tis/ta jégen át lestek a halat. Amikor meglátták a fényes testet, akkor 66