Viga Gyula szerk.: Fejezetek a Bodrogköz néprajzából : az 1986. szeptember 22-én Sárospatakon rendezett tájkonferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 19. Miskolc, 1965)

Viga Gyula: Néhány adat a pácini Karcsa hasznosításához

Télen szabályos országút alakult ki a Karcsa jegén, amely a szánokat és a szekereket is elbírta, s nem kellett azoknak jelentős kerülőt tenniük. Tavasz felé aztán hangos rianások jelezték, hogy már veszélyes embernek a jégre merészkednie. Csónakkal elsősorban a halászok rendelkeztek, bár az emlékezettel elérhető időben mindig volt csónakja néhány parasztembernek is. A páciniak ladikja 6-8 méter hosszú volt, melyet általában maguk készítettek el fenyődeszkából. A talajt olyan formájúra faragták le, amilyen alakú csónakot terveztek, s az erre tett deszkákat súlyozták le, hogy azok a föld hajlását átvegyék. A deszkákat is maguk dolgozták össze, közéjük gyékényt téve szigetelő anyagként. A csónak oldalmagassága 60-65 cm volt, oldalán a habverő collos deszkából készült. Orra tompa volt, hátul a segge be volt deszkázva: ide dobták a halat, de itt álltak az apró szerszámok is (cserpák, ólom, kötelek stb.). Nagy merülésű csónakok voltak ezek, melyekből — négy halásszal, hálóval — csak 1015 cm maradt ki a vízből. Maguk készítették el akácfából a mankó nélküli, lapát formájú evezőiket is, amit üveggel csiszoltak simára. Ezekből egy-egy tartozott a csónakhoz. A legidősebbek emlékezetében még él, amit persze már ők is csak hallomásból tudnak, hogy eleik egy fából faragott csónakokat használtak a vízi közlekedéshez. A Karcsa századunkban a bodrogközi Tiszaszabályozó Társulat fennhatósága alatt állt, de a víz a Sennyey bárók birtokában volt. A régiek általában résziben, főleg felibe halászták, de voltak évek, amikor a halászok, vagy egyegy gyalmász bérelték a vizet. Ez utóbbiak is parasztemberek voltak, vállalkozók, akik ílymódon próbáltak megélni. Az emlékezet szerint azonban kevés család volt, amelyiknek ez volt a fő tevékenysége, legtöbb négy-hat család rendezkedett be erre a tevékenységre. Később, a II. világháború után, amikor földet kaptak, még akkor is halásztak, de ekkor már csak a mezőgazdasági munka kiegészítőjeként. A felszabadulás után állandóan bérelték a vizet: az 1940es évek végén a Földművelési Minisztérium holdanként 2 kg süllőért, ill. annak áráért adta bérbe a 63 kh felületű vízrészt.

4 A halászok mellett azonban szinte minden férfi foglalkozott halfogással. A csendőrök ugyan néha rá-ránéztek a vízre, hol szigorúbban, hol kevésbé komolyan tiltották az orvhalászást, az mégis állandóan folyt. A vizet a falu magáénak érezte, s úgy tűnik, volt is hallgatólagos megállapodás arra nézve, hogy saját céljaikra nem volt tiltva a halfogás. így aztán a halfogó parasztemberek legfőbb ellenfelei a halászok voltak, akik úgy vélték, hogy őket rövidítik meg az orvhalászok. A halászok lenézték ezek eszközeit is: a „kishalász" ugyanis lényegesen egyszerűbb szerszámokkal, alkalmanként egészen archaikus eljárásokkal igyekezett elejteni zsákmányát. Nem volt ez persze valódrellenségeskedés, csupán az érdekek alkalmankénti ütközése, hiszen a falubeliek gyermekkortól kezdve benne éltek a halfogásban, ismerték annak minden csínját-bínját. • 65