Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)

Szabadfalvi József: A pásztormigráció mint kultúrközvetítő

5. A cseh, lengyel és a magyar nyelvészek néhány évtizeddel ezelőtt felfigyeltek arra, hogy a Kárpátok északnyugati régióiban élő népek körében több magyar pásztorkodás témakörébe tartozó szó forog közszájon: A magyar juhász szó juhas alakban előfordul a keleti szlovák, rutén, lengyel, morva nyelvjárásokban. A szállás hasonló hangzással fordul elő a lengyelben, románban, szlovákban, ruténban, sőt a szerb-horvátban is. Ugyanez mondható el a bojtár, a csapás ,ösvény, erdei út', határ, pajta, rovás, áldomás stb. kifejezések esetében is. Ezeket a kifejezéseket csak magyar pásztorok honosíthatták és honosították meg. Ez a pásztorcsoport csak a magyar szarvasmarhákat az észak-európai vásárokra hajtó hajtók lehettek, akik az említett területeken, bérelt legelőkön megálltak a hosszas hajtás egyik etapjaként. Az ember és állat pihenése kapcsán kerültek kulturális kapcsolatba az ott élő népekkel. 6. A 17. században Gömör megye húsz falujának juhászai — kiváltságként - a bárányok és a vetés után dézsmát nem fizettek. A Csallóközben 1717-ben kaptak céhlevelet a juhászok, ezek artikulusai hasonlók voltak az iparosokéihoz. Volt céhmesterük, céhládájuk stb. Dunántúlon, pl. Fejér megyében elsősorban a „németjuhászoknak" volt céhjük. Adalbert Riedl publikációjából tudjuk, hogy ezt a szokást német, osztrák juhászok honosították meg hazánkban. 7. A középkorban a magyarság kizárólag a racka juhot tenyésztette, az jól alkalmazkodott a rideg tartásmódhoz és a csekély takarmányozáshoz. Ősi állatfajtáink általában lassú növekedésűek, kevés tejhozamúak voltak, viszonylag kevés utódot adtak, vagy pedig bőrük, gyapjúk nem volt már a kor igényeinek megfelelő. így és ezért kezdték átvenni 18. századi eleink is a gazdaságosabb, intenzívebb ló-, sertés-, szarvasmarha- és juhfajtákat. Az intenzív juhfajtát Spanyolországban tenyésztették ki, kivitelét évszázadokon át királyi monopólium akadályozta. Királyi ajándékként azonban mégis eljutott a 16— 17. századtól Portugáliába, Franciaországba, Angliába és Németországba. Itt továbbtenyésztették ezeket, s fokozatosan lehetőség nyílott megvételükre Európa más területein is. Az új, intenzív juhfajta más tartásmódot és más kezelési módot is követelt. Külön pásztorság is alakult ki körülötte. A nyugat-európai juhfajták pásztorai, az ún. birkások a 18—19. században jutottak el Magyarországra. Jellegzetes viselkedésük volt a rajthuzli ,gombos posztó nadrág', a juh kifogására juhászkampót használtak, juhászcéhbe tömörültek és valószínűleg ők honosították meg a juhhodályt is. A hodály szó is csak 1838-ban fordult elő nyelvünkben. A juhot, mármint a magyai racka juhot szőrével fogták meg, a juhászkampó csak közvetítésükkel terjedt el. Használata Szlovákiában és Erdélyben csupán a magyar etnikum határáig terjedt. A birkások terjesztették el hazánkban a kistestű terelő pásztorkutyákat, a pulit és a pumit is. 8. A pásztorművészet jellegzetes technikai eljárása a spanyolozás. A díszít menyek vonalait bevésték a fába vagy szaruba és abba vörös vagy fekete viaszt nyomkodtak bele. Később több színt is alkalmaztak. Ez az eljárás a 18. század legvégén és a 19. század elején terjedt el, és szinte kizárólag csak a Dunántúlon honos. A terület és az időpont kísértetiesen egybeesik a birkások megjelenésével és széles körű hatásukkal. 53