Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)
Szabadfalvi József: A pásztormigráció mint kultúrközvetítő
Úgy tűnik, hogy az őszi pásztorszokások közül a Vendel-kultusz is kapcsolatba hozható a nyugatról betelepített pásztorokkal, elsősorban juhászokkal. 9. Vegyünk példát a sertéstartás köréből: A honfoglalást követően már két, területileg elkülöníthető sertésfajtája volt a magyarságnak. Az ország nyugati felén, pontosabban a Dunántúlon a bakonyi, a Tiszántúlon pedig a szalontai tájfajta. Mindkettő hosszabb lábú, nagy utakat is kibíró, extenzív tartásformákhoz szokott hússertés volt. A 17-18. században Északkelet-Magyarországon meghonosodott az ún. lengyel disznó. Ebben az időben Lengyelország délkeleti területéről is hajtottak sertéseket makkra a Kárpátok déli lejtőire, elsősorban Munkács, Beregszász vidékére, valamint Erdély szomszédos területeire. E migrációs jelenség hatására honosodott meg a lengyel disznó Északkelet-Magyarországon. A 17-18. században nagyon sok makkon hízott sertést hajtottak fel osztrák vásárokra, főképpen Bécsbe nemcsak a Dunántúlról, hanem a Dráván túlról, főként Szlavónia makkosaiból. Innen jutott országunk déli területeire Szerbiából a sumadia sertés. Ebből a régi tájfajtákkal, a szalontaivil és a bakonyival való keresztezés útján tenyésztették ki a magyar mangalica sertést, amely a 19. században teljesen kiszorította a korábbi fajtákat. 10. Végezetül egy kissé más jellegű adatot: Az extenzív állattenyésztési rendszerrel együtt járt a legelőn gulyában, nyájban élő állatok között a szabadhágás rendszere. Nem igyekeztek befolyásolni a születendő egyed világrajöttének sem az idejét, sem a szülőpárt a fajtakialakítás jobbítása miatt. Az intenzív állattenyésztés kialakításának egyik fontos momentuma éppen a fajtaszelekció és az ellésszabályozás volt. E tekintetben fontos szerepet játszottak a morva miskárolók. A magyar Nagyalföldön a 18. század közepén jelentek meg. ők foglalkoztak az anyadisznók műtéti ivartalanításával. Az állat oldalát metszették fel és eltávolították a petefészkét. A vándor morva miskárolók tevékenységét eltanulták ügyes parasztemberek is, és maguk is végezték később. A miskárolás ismeretlen Kelet-Európában és Ázsia állattartó népei között. A felsorolt adatok mind azt igazolják, hogy az állattenyésztés és a pásztorkodás - a hagyományőrző sajátosságai mellett — igen élénken reagált azúj jelenségekre, szükségleti rendjébe beillő sajátosságok átvételére mindig késznek mutatkozott. Idevonatkozóan két általánosabb következtetést kell levonnunk: Az állattenyésztési eljárások, eszközök és szokások átvételéhez leginkább az átadó és az átvevő közötti közvetlen kapcsolat szükséges. Szinte csak a nyelvi jelenségek átadásánál fordul elő az, hogy közelítő etnikum bekapcsolódása is feltételezhető, bár teljesen nem zárható ez sem ki a népi kultúra jelenségeinél sem. Az átadás és átvétel azonban csak bizonyos feltételek mellett jöhet létre. Az átvételt elsősorban gazdasági, társadalmi tényezők határozták meg, illetőleg lehet etnikai és tudati tényezők függvénye is. Nemigen képzelhető el olyan csoportok és népek között, akiknek a civilizációja és kultúrája távol áll egymástól. Az átvevő nép gazdálkodásának, társadalmi berendezkedésének és hozzákapcsolódó szellemi kultúrájának közel azonosnak vagy legalábbis hasonlónak kell lennie. Az átvételt sokszor segíti az, ha az átvevő nép egy nálánál kissé fejlettebbel találkozik, akiknek a materiális lehetőségei már fejlettebbek és segítségére siethet az átvevő nép gazdálkodásának, kultúrájának emelkedéséhez. • .
