Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)

Bodó Sándor: A mesterlegény-vándorlás és a kézműves áru

menyre jutunk, ha a kézműves termékek használóinak oldaláról teszünk kísérletet. A magyar népművészet-kötetben Hofer Tamás és Fél Edit úgy fogalmaz, hogy a parasztság tárgyi világa generációnként megújul. A fiatalok tárgyai többnyire a legújabb divatot, a legfrissebb esztétikai igényeket tükrözik. „A tárgyi világok mintegy generációs felújításának, átcserélésének mechanizmusa végeredményben folyamatos lehetőséget biztosított új tárgyféleségek beiktatására, a változó ízlés érvényre juttatására."

5 Mi szabályozhatta voltaképpen a kézműves termékek formáját, minőségét, díszítését? A kérdésre adható válasz nem lehet egyforma a számtalan mesterségre vonatkozóan, a kézműves áru különböző korszakaira, divatjelenségeire vonatkozóan, az úri—polgári-paraszti megrendelők igényeit s a táji különbségeket illetően. A legények vándorlását, a mesterek összetételét és az áru viszonyát a miskolci fazekasok példája segítségével kísérelem meg érzékeltetni. A céh iratanyaga XVIII-XIX. századi adatokat tartalmaz.

6 Kitűnik belőlük, hogy ebben az időszakban 10—15 fazekasmester dolgozott egyidőben a városban. Az egyszerre foglalkoztatott legények számáról nincsen pontos tudomásunk. A céhiratok szerint évente átlagosan 5—6 fő került a legénytársaság tagjai közé, de azok nevét, akik a próbaidőn túl nem maradtak a városban, nem jegyezték fel. A legények egy helyben maradására egy 1768-as feljegyzés világít rá, amely szerint „noha eddig szokásban volt, hogy ha valamelly vándorló legény valamelly mesternek műhelyében bé állott, tartozott ott fél esztendeig szolgálni, de mivel ekképpen a vándorlók az ide való jöveteltül idegenykedtek", a kötelezően letöltendő időt erősen, mindössze 6 hétre csökkentették, melyből az utolsó kettő „búcsú hét". Szigorúan tilalmazták a legények igénybevételét a mesterek részéről „külső munkára", de azt is, hogy a legények „mesterségeket meg utálván nyárba vagy fele szőllőtt fogadnának vagy mesterségek tanulásának csonkulásával más akármelly paraszti munkát gyakorolnának". 1768 és 1872 között közel 650 legényt jegyeztek fel a céhiratok. 1848-ig az évi átlag meghaladta a 7 főt, majd 1848 után nem egészen 3 fő az éves átlag. A legények származása azt mutatja, hogy a miskolci fazekasság igen erősen kötődött a felvidéki fazekasközpontokhoz. Jolsva, Kassa, Ungvár, Bártfa, Rozsnyó és Rimaszombat küldte a legtöbb fazekaslegényt Miskolcra. Jelentős számú vándorlegény érkezett emellett Debrecenből, Egerből, Sárospatakról, Mezőcsátról, de néhány adattal egészen távoli magyar és nem magyar (felső lausitzi, csehországi, morvaországi, galíciai) városok is szerepelnek.

7 A fazekasmesterré felvettek adatai is érdekes képet mutatnak. 1767 és 1872 között összesen 129 céhtagot vettek fel. Közülük 28 miskolci eredetű, 26 idegenből (Selmecbányáról, Osgyánból, Rekenyről, Debrecenből, Ungvárról, Csehországból, Rozsnyóról, Szepesszombatról, Eperjesről, Gömör megyéből, a hevesi Párádról és Egerből) települt Miskolcra, 39 a város vonzáskörzetében élt „landmajszter", 36-nak pedig nem ismerjük a származását.

8 5. HOFER Tamás-FÉL Edit 1975. 26-27. 6. Herman Ottó Múzeum Történeti Gyűjteménye. Ltsz.: 58.1.1. A miskolci fazekas céh mesterjegyzéke, a fazekas legénytársaság névjegyzéke 7. BODO Sándor 1975. 89-93. 8. BODO Sándor 1978. 263-266.; BODO Sándor 1975. 546. 66