Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)

Petercsák Tivadar: A fa és erdei termékek az Északi-középhegység és az Alföld közötti népi kereskedelemben

keréktalpat, küllőt, hordódongát. A Zempléni-hegységben Háromhuta lakói szövőszékek, faedények készítéséről, a bükki Répáshuta és Felsőtárkány faragói a jármokról, a noszvajiak a hátikosárról, a cserépfalusiak a díszes faárukról, a mátrai szuhahutaiak a gereblye, kaszanyél, tiló, orsó és ácsolt láda készítéséről, a gyöngyössolymosiak a járom, talicska és szerszámnyél faragásáról, a Börzsönyben Diósjenő faragói a mezőgazdasági eszközök gyártásáról, a bernecebarátiak a hátikosár fonásáról voltak híresek.

5 A paraszti barkácsolók termékeiket rendszerint helyben értékesítették, a faragó specialisták viszont a peremterület városainak piacaira, vásáraira is eljártak. A faeszközökkel való piacolás körzete annál nagyobb volt, minél speciálisabb terméket állítottak elő, minél jobban megdolgozták a fát. A zempléni háromhutaiak a XIX. század közepén Nyíregyháza, Debrecen, Nagyvárad vidékére is leszekereztek. Századunk első felében Gyöngyössolymosról a dél-hevesi és jászsági falvakba jártak. A répáshutai Horváth család jármaival a Jászság és Dél-Heves mellett a Tiszántúlra (Nyíregyháza, Mezőtúr) — 100—150 km-es távolságra — is eljutott.

6 A jármokat, keréktalpakat uradalmak részére nagyobb tételben előzetes megrendelés alapján is szállították. A szerszámnyeleket és mezőgazdasági eszközöket szekérrel a férfiak szállították, az apróbb díszes tárgyakat a hátikosárba rakták, s ezzel az asszonyok házaltak, naponta egy-egy helységet keresve fel. A termékeket városokban pénzért árulták, az alföldi falvakban azonban gabonafélére is cserélték. A faszénégetés a Mátra, Bükk és a Zempléni-hegység belső falvaiban a XVIII. századtól komoly ipari tevékenységnek számított, s erre a vasgyárak igényének megfelelően főként a betelepült szlovákok specializálódtak. Amíg ma bérmunkában égetik a szenet, addig korábban a saját részre, eladásra történő égetés is jelentős volt. Az 1940-es évekig sok faszenet igényeltek az ezzel működő cséplőgépek, malmok, darálók, illetve kovácsok. A városokban a kalaposok, szabók mellett a háztartások is zsákszámra vették a vasalószenet. A saját részre égető szenesek a faszenet is maguk értékesítették, de Felsőtárkányban volt néhány fuvaros, akik megvették a szénégetőktől és vitték eladni az Alföldre. Egy szekérre 17—18 mázsa zsákolt faszén került, amelyet mázsa- vagy zsákszámra értékesítettek. A faszenet pénzért árulták, de inflációs időben a malmokban közvetlenül lisztre, a falvakban terményre is cserélték. Egy mázsa búzáért, árpáért két mázsa faszenet adtak, a kukoricára viszont egy-egy arányban cserélték. A szenesek a peremterület városain túl Nyíregyháza, Debrecen, Kecskemét vidékére is eljutottak. A fakereskedelemmel összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy a széneladással jóval kevesebben foglalkoztak, viszont a faszénnel messzebbre eljutottak, nagyobb piaci körzete volt. A mészégetés a Bükk jellegzetes iparága, s a kiégetett mész értékesítésének a bükki szlovák falvakban sajátos helyi formái alakultak ki. A XX. század első felében lóval és ökörrel, szamárfogattal, szamárháton és gyalogosan batyuzva történt a mészeladás. Lóval és ökörrel a tehetősebbek fuvaroztak, a szamár a szegények állata volt. Lovas- és ökörfogatokkal csak a mészárulás fő szezonjában — tavasszal és ősszel —jártak, tavasztól őszig pedig helyben fuvaroztak fát, faszenet, vagy meszet. Számukra a mész árulása csak kiegészítő foglalkozás volt, elsősorban a termények beszerzését szolgálta. Pénzt főleg a bér5. PETERCSÁK Tivadar 1982-83. 382. 6. VIGA Gyula 1984. 180. 235