Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)
Nádasi Éve: Piacközpontok és jellemzők a Dél-Dunántúlon a századfordulótól napjainkig terjedő időszakban
százalékos arányát tekintve egyenletesebb tendenciát mutat. Az eladás és a vétel szempontjából a körzetek nemigen térnek el egymástól, bár az is megfigyelhető, hogy vásárlás esetén az átlagos távolságon és a szokásos helyeken túlra is elmentek, különösen tenyész állatokért. Az eladásnál a hivatkozási gyakoriság 13,1%, vásárlásnál 13,3%, tehát elenyésző (0,2%-os) különbség mutatkozik. A forgalom volumene tehát mindkét esetben ugyanaz, ami arra utal, hogy piacorientált állattenyésztés nem folyt, Ül. ha igen, az nem e szférákban jelentkezett. Egészen más a kép a gabonaneműekkel kapcsolatban. Egyrészt kissé nagyobb körzetben adtak el, mint ahol vásároltak (a központok száma eladásnál 45, ül. vételnél 39), ül. az is megfigyelhető, hogy gyakrabban adtak, mint ahogy vettek. Ezt bizonyítja a százalékos mutató aránya is, amely eladásnál 5,5, vásárlásnál 4,6% volt. A különbség nem jelentős, de jellemzi azt a paraszti magatartást, amely a gabonafélékből önellátásra törekszik. Még nyüvánvalóbb ez a tény akkor, ha ezeket az adatokat az állatok forgalmával vetjük össze. Az állatok eladása ugyanis 2,4-szer, vásárlása pedig 2,9-szer volt gyakoribb mint a gabonaneműeké. Az állatkereskedelemnek tehát mind a volumene, mind a jelentősége jóval nagyobb volt. Ez a tény arra is következtetni enged, hogy az állattartó ágazat termelékenyebb volt a szántóföldi növénytermesztésnél. Viszonylag magas, 8% volt a gazdasági felszerelések forgalmának aránya. A beszerzési körzet ebből a szempontból a legtágabb, illetve szám szerint a legnépesebb. Ennél a kérdésnél minden egyebet megelőzve 58 település neve került fel a listára. Természetesnek találom, hogy a szóródás itt a legnagyobb, mivel a vásároshelyeken kívül egyéb urbánus települések is szóba jöhettek és jöttek beszerzési hely gyanánt. A hagyományos eszközök meüett a modernebb szerszámokat, munkaeszközöket ugyanis egyre kevésbé lehetett vásárokon megvenni, többnyire szaküzletekben, vasboltokban kellett beszerezni. Külön vizsgáltam a kézműipari termékek forgalmát, amely meglepően alacsony, 4,6%-os volt, tehát a gabonaneműekkel egy szinten mozgott. Ebből három dologra lehet következtetni: 1. a tradicionális gazdálkodásban e téren is önellátásra rendezkedtek be, de itt nem családonként, hanem falvanként, esetleg kisebb térségenként, vagyis az iparosok egy-egy szűkebb terület eüátására termeltek; 2. ha esetleg nagyobb körzetben dogoztak, akkor a forgalom nem vásárokon bonyolódott le, hanem direkt rendeléssel-szállítással, ez azonban körülményessége miatt kevésbé lehetett gyakori; 3. az adott terület ellátásán, illetve a rendeléseken felül piacra keveset termeltek, másképp a százalékos mutatónak magasabb értéket kellett volna felvennie. A napi termékekkel (pl. tojás, tejtermék, gyümölcs, baromfi stb.) sem igen piacoztak, mert a gyakorisági százalék ennél a kérdésnél is csak 4,9, a vártnál alacsonyabb volt. Ez újra csak azt bizonyítja, hogy a paraszti gazdaságok zöme nem termelt felesleget, tehát nem volt piacorientált. Ami piacra került többnyire az sem felesleg volt, hanem a pénzhez jutás kényszerének egyik eszköze. Gyakorlatüag csak az áüatforgalomból lehet tényleges keresletre, ületve kínálatra következtetni. A nagyobb volumen azonban inkább csak az állatok paraszti gazdálkodásban való jelentőségét, súlyát bizonyítja, mintsem a felesleg termelésének tényét. Az eddig mondottakból, az áruforgalom jellegéből, volumenéből tehát kézenfekvő az a konklúzió, hogy az Andrásfalvy Bertalan által leírt táji munkamegosztás inkább 112
