Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

A pásztornak őrzés közben a kutyája volt a legfőbb segítőtársa. Különösen arra kellett ügyelnie, hogy a csorda bele ne menjen a legelő mellett húzódó búzatáblákba. Mivel nem volt olyan jó a mező, hogy azon jól tudjon lakni az állat, könnyen megesett, hogy nekiállt a búzának. A csordát délben a delelőre hajtották. Itt lehetett itatni, s utána hagyni kérődzeni. A Tagosok legelőjéről a Dudás Gábor háza, a zsellérek legelőjéről a Mizser malma melletti patakrészhez hajtották itatni a csordát, a dűlős gazdákét meg a Medvéi oldalon lévő kúthoz. Kutyával tereitették, de a megszomjazott jószágot nem is nagyon kellett terelni, ment az maga is. A jószág persze kitaposta a patak környékét, ahol aztán feneketlen sár volt. Mikor belelépett a tehén, szinte csúszott a patakba. Felkavarta a nagy habarékot, s úgy ivott belőle. A gazda gondja volt az állatok téli takarmányozása. Ehhez kukoricaszárat (kórót), töreket, árpaszalmát, szénát, lucernát, répát tárolt. A kórót magában ette a tehén, legfeljebb csak háromfelé vágták, hogy könnyebben boldoguljon vele. Az ökör egészben is megette. Ha fogytán volt már a széna, összerázták egy kis szalmával, s úgy étettek. A répát meg törekkel keverve adták a tehénnek. Télen szecskát is vágtak a jószágnak. Ebbe is szénát, szalmát vágtak össze. Legfeljebb egy kis lucernával javították. Ma sok törek volt, ehhez is tettekegy kis lucernát, s úgy ette a jószág. A század elején még nagyon kevés lucerna termett. Legfeljebb egy-két háttal termett egy-egy gazdának. A lóval tököt étettek, ha az is termett. A magját kivették, s ha elég sok volt, olajat üttettek belőle. A tököt nagyobb disznóval is étették. Ló, tehén, borjú mind közös istállóban volt. Az istállóban, melyet Sályban inkább ólnak neveztek, a gazda még fekvőhelyet, dikói is készített magának. Itt vagy a gazda, vagy az apa után következő legidősebb fiú hált. Ebben az esetben a fiú gondozta az állatokat. Mire az apa hajnalkor kiment az ólba, már rendszerint meg is étetett. Ha futotta a termésből vagy a keresetből,, akkor a jószágnak abrakot is adtak. A lovaknak zabot, a teheneknek kukoricát. Az abrak legtöbbször nagyon vékony volt. A napszámos ember általában 1 hold kukoricaföldet kapott a gazdától, rendszerint felesbe. Ami neki jutott, abból kellett disznót meg baromfit tartani, és csak a maradványból adhatott abrakot. Természetesen ilyen etetés mellett a tej is nagyon kevés volt. Az istálló egy tető alatt volt a lakóházzal. Nem volt kikövezve, padlózva, hiszen a század elején még a lakószobák is földesek voltak. Az istállóét még csak nem is döngölték. Nagyjából elegyengették, szalmát szórtak rá, s már rá is engedték a jószágot. A jószág alatt aztán olyan sírna lett az ól földje, mint az aszfalt. Csak kivételes helyeken rakták ki lapos kővel az istállók földjét. Az istállónak ablaka is volt, felül meg egy padlásnyílása, ahonnan takarmányoztak. Ezek biztosították a szellőzést. Lent volt egy szénatartó. Ebbe lökték le a padlásról a szénát, takarmányt, s a tartóból rakták az állat elé a jászolba. Az ól földjén egy kisárkot is ástak a Inígy elvezetésére. A jószág alá búzaszalmával és rozsszalmával ajjaztak. Ha nem volt, akkor árpaszalmával, törekkel, vagy falevéllel. Annak a növényi eredetű anyagnak, amit az állat alá tettek az ólban, alom, alj vagy ajjazó volt a Sályban használatos neve. Ha magas volt a búza szára, akkor azt mondták: „Lesz ajjazó." Hivatalosan az alomszalma és takarmányszalma megkülönböztetést használták. Felvásárláskor így is hirdették meg a hivatalos szervek. A faluban azonban így mondtak az állat alákerülő szalmát,hogy ajjszalma. Ma kukoricakóróval is ajjaznak. Régen ezt csak étették az állatokkal, mert kevés volt a kukorica. Inkább árpát termeltek többet. A sertést árpadarával meg rozsdarával hizlalták. Azt a műveletet, amikor a gazda a trágya kihordása után friss ű//at, vagy rnás szóval ajjazóí terített az állatok alá, ajjazásmk nevezték. Beajjaztál-e már? — kérdezték. Az állatok trágyáját vasvillával hányták ki az állatok alól. A trágyát inkábbganajmk nevezték.