Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

szügyellő, nyakszíj, vállszíj (ismerik a marszij elnevezést is), hátszíj az izzajtóvú, segítőszíj, hasló, hámtáska, estráng (istráng). A farmatringot Sályban nem használták. Csak az uraságnál meg a TSz -ben használt kétkerekű járműveknél volt rá szükség. „Nem nagyon szaggatja a hámot" - mondják arra az emberre, aki nem szeret dolgozni. Annak a kötélből készült lószerszámnak, mely a hámot a hámfával összeköti, estráng a neve. Mikor otthagyja a szekérrel egy ideig a lovakat a kocsis, akkor biztonság kedvéért mindig leveti az estrángot. Ha az estráng le van vetve, akkor a szekérrel nem tud megindulni a ló. Az istrángnak azt a részét, melyet a hámfára hurkolnak, csülöknek mondják. (A komóthámot /kumet/ csak a katonaságtól ismerik.) Gyeplő a neve annak a zabiához csatolt hosszú szíjnak, mellyel a lovakat irányítják. ,»Elengedi a gyeplőt" - mondják arra az emberre, aki nem tud jól vezetni, nem tudja a maga akaratát végrehajtani. Viszont arra, aki jól irányít azt mondják: „Kézibe fogta a gyeplőt!" A gyeplő részei: hajtószár, keresztág és a kantár a zabiával. A szántáshoz néha használtak kenderből készített szántógyeplőt is. Még most is lehet ilyet találni. „Régén a gyeplő végére gyeplőperecet is csináltak. Ki volt bojtozva, úgy volt odaverve s fogantyú volt neki csinálva. Most már nincs sallangos szerszám, mint régén." A gyeplőnél a keresztághoz van csatolva a hajtószár. A keresztág Sályban a közág elnevezés helyett használatos. Azt a szíjakból álló lószerszámot, melyet felszerszámozáskor a ló fejére húznak, kantárnak nevezik. „Fél van kantározva a ló" - mondják, ha a kantár a fejére van húzva. A kantár részei: szömellő, pofaszíj, orrszíj, álladzó, szömellő tartószíj és zabla. Régen a zablát cigánykováccsal is csináltatták. Ezért cigányzabiának is mondták. Szántásnál szájkosarat csak az ökrökre tettek, „mer' azok mindig legeltek vóna. Szájkosár nélkül csak kapkodtak jobbra-balra a fű után." Azt a többrészes faeszközt, melynek segítségével a ló estrángját az ekéhez, vagy boronához kapcsolják, késefa névvel jelölik. Erre tették a hámfát. A hámfára került az estráng csülökje. A hámfa a közepéhez kapcsolt lánccal volt a ferhccpálcáxa erősítve. A késefa pedig a két végéről kiinduló, egy karikában átbújtatott, egymással fordított V alakban találkozó két lánccal kapcsolódott a ferhécpálcához. így nagyobb volt a mozgáslehetősége, s a borona vontatásához alkalmasabb volt. A boronafcrhécet húzókáwak is nevezték. Szekérbe fogásnál nem használtak késefát, hanem ferhécet. A késefát csak szántásnál alkalmazták. A hámfa annak a fából készült, vízszintesen eUielyezett eszköznek a neve, melyhez az istrángot erősítik. Régebben azt a hosszú faeszközt nevezték förhécpácának, melyhez a szekéren kapcsolódott a hámfa. A boronaförhécnek pedig hosszúfa volt a neve. A gazda mikor a lovat vagy ökröt felszerszámozva az eke, vagy a szekér elé köti, akkor befog vagy ráfog. Mikor a szekértől vagy szántóeszköztől megszabadítja, akkor kifogja. A befogás első mozzanata a felszerszámozás. Rárakják az állatra a szerszámot. Katonaságnál úgy mondták: felszerelik. Kifogás után, mikor a gazda leveszi a szerszámot az állatról, akkor leszerszámoz. Ha reggel kihajtottak a határba, s ott egész nap kaszáltak, dolgoztak, akkor nem hagyták a lovon a szerszámot. Ilyenkor a gazda leszerszámozta a lovát. Este, hazafelé induláskor megint felszerszámozta, újra befogta és úgy hajtott haza. A lovak hajtása, irányítása a következő szavakkal történik: A lovakat no vagy ne szóval indítják. „Ne Csillag, ne!" Vagy: „Gyí no!" - mondják a lónak, ha indítani akarják. A lovak megállítása: hó! Jobbra terelése: „tűled!" Balra terelése: „ne ide, ne!" Hátráltatása: „curikk!" Siettetése: „no csak!" Lassítása: „Hóha te!" Az eke visszafordításánál, ha hívják a borozdából: „ne ide ne!" A lábának felemeltetése: „föl!" szavakkal történik. A ló vizelésénél fütyölni szoktak. 81