Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

A szántás- vetésnél segédkező ostorosgyereket hídógyereknek nevezték. Három vagy négy lónál már szükség volt hídógyerekre. Az ökör hajtásánál segédkezőt olykor kisbéresnek is mondták. A nyomtatásnál is a hidógyerek hajtotta a lovat. Az ökör befogása. Az ökröt vagy tehenet mind a szekérbe, mind az ekéhez, boronához já'rommal fogják be. A járom olyan fából készült szerszám, melyet az ökör nyakába tesznek, s ennek segítségével húzza a szekeret vagy ekét. A jármot Sályban igának is nevezik. A járom részei a következők: 1. járomfej, 2. aldészka, 3. béldeszka, 4. járomszög (2 db), 5. nyakszög. A béldeszkát néha ki is faragták virág-, tulipán—, sőt még kacsafej formára is. Bakhátas szántásnál, melyet a kukorica földjének felszántásánál, s ekekapázásnál alkalmaztak, hosszújármot vagy nagyjármot használtak. Ezzel fogták az ekekapához az ökröt. Szélessége lehetővé tette, hogy a két ökör között kimaradjon a kukorica sorok közötti földdarab, s a két ökör meg a kukorica sor mellett haladhatott. Az ökör hajtásához gyeplőt csak a kukorica megművelésénél használtak. Ez kenderből készült. Kétágú volt. A kezes ökör bal szélső szarvára kötötték az egyik (ez a baloldali ökör), a hajszás ökör (ez a jobboldali) jobb szélső szarvára pedig a másik ágát. Régente ezt nem használták, hiszen kukoricát sem nagyon termesztettek. így hát nem bánták, hogyan megy az ökör. Garad János mindég azt mondotta: „Ha elszalad, elszalad. Nem szalad lé a fődről!" Garad Jánosnak különben nem volt ostora. Szakács Pál református pap, mikor egyszer neki dolgozott, meg akarta ajándékozni egy ostorral. Erre büszkén kijelentette: „Bocsánat, a lelkipásztortúl csak áldást fogadok el, ostort azt nem!" \z ökörgyeplőt akkor kezdték használni, mikor az autók járni kezdtek. Leginkább csak a második világháború után kezdték használni. Az ökör szarvára befogásnál u.n. ökörláncot is szoktak kötni. Ha tehénre kötik, akkor ezt tehenláncnak nevezik, mely gyengébb, mint az ökörlánc. Az ökörlánc egyik végét az ökör szarvára kötik, a másik végét meg a járom nyakszögébe húzzák bele. Ha az ökröt vezetik, az ökörláncot megfogják, s azzal irányítják az ökröt. Lánc helyett kötelet inkább borjúnál használnak, nagyritkán tehénnél. Az ökrön az ökörlánc rendszerint mindég rajta van. Az eke felől nézve jobbra, jobb oldalra mindég az erősebb ökröt szokták fogni, s ezt hajszásnak nevezik. A baloldalra fogott ökör neve pedig: kezes. Tehenet csak szükségből fogtak be. Nem szerették befogni, mert akkor elapadt a teje. Szántáskor vezető ment az ökör mellett, s az ökörlánccal, meg bizonyos szavak kiabálásával irányította az ökröket. Az ökröt vagy asszonyok, vagy gyerekek vezették. Az ökröt vezető gyereknek, mint előbb már említettük, hidógyerek volt a neve. Ha nem jól ment az ökör, akkor bizony kikapott a hídó. Kapott ő is a karikás ostorral. Még rigmus is maradt a hidógyerek biztatásáról: Szellő, Hóka, Szóiidd Jóska! Hóka, Madár, Szóiidd te Gál! Voltak régen kis cselédgyerckek is. Ezeknek kis cseléd volt a nevük, őket állították oda hídógyereknek. Ott, ahol a családban még kicsik voltak a gyerekek, vagy iskolába jártak, akkor ott szógagyereket vagy más szóval kis cselédét fogadtak. Ezeknek évi 1—2 korona volt a bérük. Legfeljebb csizma és fehérnemű volt még a fizetséghez kialkudva. A nagy cselédeknek, akik már kikerültek a katonaságtól, kosztot és évi 60 koronát adtak a századforduló táján. Egy mázsa búza akkor 6 korona volt. A betanított ökröt nem kellett vezetni, csak a betanulatlant. Legnehezebb a tehenet volt betanítani. „Hiába, nem arra van teremtve" - mondja Horváth János. Az ökörrel már könnyebben boldogultak. Mikor az ökröt tanították, először egy darab fát húzattak vele. 82