Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

haza a rőzsét és a mogyorófavesszőt. Ma napszámra tisztítanak az erdőn, úgyhogy nem kapnak már mogyorófavesszőt, ezért diáksövényt sem tudnak csinálni. A diáksövény úgy készült, hogy a szőlőkarókat mogyoróvesszőnyi távolságokra leverték. A karók közepére két szálával vesszőket erősítettek, s közéjük húzták a függőlegesre állított vesszőket. A diáksövény magas volt, s a tyúk sem tudott átszállni rajta. így hátez a szegényebb kerítést mód védte a kertet. Ma mogyoróvessző hiányában néha napraforgószárból is készítik. A régi öregeknek tiltották az udvarra való behordást. Ott kellett a külső kertekben elnyomtatni. „Jól emlékszem rá, hogy egyszer Gesztén leégett az egész község" — emlegeti Horváth János. A kert szó szép számmal szerepel a sályi határrésznevekben. A Túsókért, Alsókert, Felsőkért, Csűrkert, Nagy János-kert, Bodnár-kert, Gyürőskert többnyire egykori szérűskertek emlékét őrzik. A szérűskertekben általában nem ültettek gyümölcsfákat. Legfeljebb a garágya szélébe ültettek bódiszilvafát. A tulajdonképpeni kertekben termelték aztán a gyümölcsöt. A veteményes kertnek inkább a Kendérfődet használták. Ide vetették a zöldségfélét, hagymát, mákot. Az udvar végében legfeljebb egy—két zöldséges ágyás volt. Dűlőnek nevezték a nyomás területét, melyet kövezetlen földutak határoltak, az u.n. dülőutak. Ha ide ment a gazda, azt mondta: „Megyék a Külső—Dűlőbe". Nagyritkán mértékegységként is használták a dűlő fogalmát, mondván, hogy pl. „Ez a főd égy dűlő hoszszán van". De ezt ritkán használták, mert egyik dűlő hosszabb volt, mint a másik. Határ alatt általában a falu egész mezőgazdasági területét értik. A szóhasználatban azonban csak a falutól délre eső részt jelölik határ szóval, a többit mindig az illető terület földrajzi nevével különböztetik meg. Ha déli irányban, lefelé indul el valaki a faluból, azt mondja: , ,Mégyek a határba". De ha más irányba megy, akkor azt mondja .Megyék a Csavarosra, vagy Megyek a Dorgóra. A határ csak szántóföldet jelentett. Rétet, legelőt a terület földrajzi nevével jelölték. A mező Sályban füvet jelent. Ha kihajtják a jószágot a legelőre, azt kérdezik: Van-'é jó mező? Nyő-e a mező? Átvitt értelemben azután azonos volt a mező a füves legelővel. Legelőnek nevezik azt a földterületet, amelyen a jószágot legeltetik. Mint az Állattenyésztés c. fejezetben említettük, régen a falusiaknak három legelője volt, s természetesen mindegyik uradalomnak volt külön legelője. Az erdőírtásból nyert földterületet Óriásnak nevezik. Az ortásra kijelölt erdőrésznek pedig vágás a neve. Az erdőírtás háromféle módjáról már fentebb esett szó. Mesgye a neve a szőlőket elválasztó keskeny földsávnak, s annak pedig, mely a gazdák szántóföldjét egymástól elválasztja: borozda. Ha a borozdát a perjefű benőtte, akkor szőrös borozdának nevezték. Ezt a teheneknek sarlóval aratták. Á gyepes mesgyénék pedig szőrös mesgye volt a neve. „A mi határunkban a hegyvidék miatt árokrendszér vót, - mondja Horváth János. Vigyáztak rá, hogy a víz né hordja lé a fődet. Azért kérésztárkokat ástak. Tavasszal a szomszédok a hegybíró vezetésével kimentek, oszt' mégnézték az árkokat. Ez vót az ároknézés. A hegybíró aztán ellenőrizte, hogy rendben vannak-é az árkok. De mégnézték azt is, hogy a gyepű vagy garágya (élősövény) is rendben van-e? Van—é rajta hácskól A hácskó a bejáratot elzáró, vesszőből készített kis akadály vót, amelyet az ember átlépett, de a kisebb állatok nem tudtak átmenni rajta." Ha valami elemi csapás érte a határt, vagy tavasszal pl. a csiga meglepte az árpát, akkor az elöljáróság kiküldött egy pár esküdtet, hogy nézzék meg, hol van a kár és mekkora. Ezt nevezték határjárásnak. A határjárásra az adóhivatalból is kijött egy gazdasági szakértő. Ha nagy kárt állapítottak meg, akkor az adót mérsékelték, vagy el is engedték. Határkerülésnek pedig a mezőőrök munkáját nevezték, akik bejárták a határt, vigyázva arra, hogy ott semmi kár ne e; - k Ugy is nevezték őket, hogy határkerülők. 73