Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

és akkor szedték el a mézet. Télen kén sem kellett, csak leseperték a megdermedt méneket, s máris ott volt a méz. Az erdőn szedett mézet szétosztották a családban. Ezt piacon sohasem értékesítették. A vadméheket sohasem vitték haza háziméhnek. Ezeket erre nem tartották alkalmasnak. Csak az erdőbe szállt háziméh-rajért mentek el. Ha akkor sikerült még befogni őket, mikor faágon ültek, akkor ezek megmaradtak otthon. De ha már odúba mentek, akkor hiába vitték vissza őket, többet nem maradtak meg a háznál. A sályi nép faismeretét az a tény határozta meg, hogy ezen a tájon milyen erdei fák találhatók. Azok, akik erdei munkára szoktak járni, általában minden erdei fát ismertek. A sályi erdőben a következő fák találhatók: tölgyfa, cserfa juharfa, jávorfa,hársfa, szilfa, beregénye fa vagy vadbarkóca fa, gyertyánfa, papsipka fa, somfa, kőrisfa, vadcseresnyefa, vadkörtefa, lúcfcnyü, erdei fenyü, fekete fenyű, boróka fenyű, veres fényű. Bokrok közül a csipkefa, galagonya, kökény. Azt tartják, hogy a fa növekedése a talajtól meg a nedvességtől függ. A lehullott levelekből is magába szedi a fa a táplálékot. Az erdei munkára járók ismerik az évgyűrűket, sőt azt is meg tudják állapítani belőlük, hogy mikor volt száraz meg nedves esztendő. A száraz évben vékonyabb lesz az évgyűrű, mint a nedvesebb esztendőben. A tölgyről, bükkről úgy tudják, hogy kétszáz esztendeig is elél. A cser már rövidebb ideig, mert hajlamosabb a megbetegedésre. 100 éves cserfáról nem is igen hallottak. A hárs nagyon sokáig bírja: 3-500 évig is elél. Legmagasabbra nő a jegenyefa, az erdei fák között pedig a fenyő. Ez nem az ágait neveli, hanem a törzsét. Mikor már magasabb, akkor el is pergeti az alló ágait. A tölgy viszont vastag ;igakat nevel. Legszebbnek a veresfenyűt tartják, mert az télen-nyáron egyforma zöld, akárcsak a boróka fényű. Ez sem hullatja el a levelét. A fák közül legtöbbre a fenyőt, tölgyet és a bükköt tartják, mert ezekből lehet a legtöbb haszonfát kiszedni. „Ez a három fa viszi a prímet" - mondják. Legerősebb tüze a gyertyánfának van. Ez a legkeményebb fa is. Parazsát legtovább a bükkfa tartja. A tölgyfa is nagyon jó tűzifa. A nedvességet a fűzfa, a szárazságot a cser és a kúszófenyő bírja legtovább, a hideget pedig a fenyők. A bükkfa a nagy hidegben megreped. A fáról azt tartják, hogy „Lelke van, mert érzékeny. Megérzi, ha sértik." Hogy tudni tud-e, azt nem tudják. Az erdő madarait, vadjait is jól ismeri a sályi ember. Hiszen munkája közben, melynek túlnyomó részét kint a természetben végzi, jóformán együtt és velük él. Ismeri a harkályt, melyet fakopáncsnak nevez. A fekete rigót, mely télen is ittmarad, a sárga rigói, mely télre elköltözik melegebb vidékre. A baglyot, illetve a baglyok különböző fajtáit, melyek közül Sály körül csak a kisebbek tanyáznak. Szép madár a búbos banka, melynek korona van a fején. Sok a cinke a sályi erdőkben, s ha hidegre fordul az idő, kevés a táplálék, bejönnek a faluba is. A sasoknak két fajtája él ezen a vidéken: a fekete sas és a fehér sas. A fekete sas népi neve .katolikus madár, mert fekete a ruhája (tolla), mintt a katholíkus papnak. Ez nem ragadozó. Nem eszi meg a kismadarakat. Hasznos madár. A fehér sas népi neve: református sas. Fehér a hasa -alja. A református papon van ugyan palást, de ruhája nem mindenütt fekete, és elől ruhájából kilátszik a fehér inge. A fehér sas madarakra vadászik. Sokat pusztít belőlük. Ugyancsak kártékony a sebes üly. Hordja a csirkéket is. Ragadozó a héja. Belekerült a gyermekdalokba is. Héja, héja lakatos, Látom lábad ripacsos. Ne vidd el a másét, Csak az uraságét. Van az erdőben kakukk és mátyásmadár. Ez utóbbi nagyon szép tollazatú. Picike madár az ökörszem. Nem annyira az erdőn, inkább a tisztásokon él a fürj. Egyes madarak hangját utánozni szokták. A cinke, fekete rigó, sárga rigó hangját mondókával így adják vissza: 63