Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)
Mint fentebb említettük, a Tarizsadomb nagyszámú barlanglakását a török pusztítás elől ide menekülő sályiak vágták. Mikor aztán biztonságosabb idők következtek, s újra visszatértek az elhagyott faluba, üresen maradtak a tarizsai barlanglakások. Ezeket foglaltakéi később a cigányok. Hogy mikor, erről egyelőre adatunk nincs/Valószínűleg a XIX. század elején. Az 1829. évi canonica visitatio jegyzőkönyve már említést tesz róluk. Ma a tarizsai barlanglakások tövében a legtöbb cigánycsalád már téglaházban lakik. Mint Bakó Ferenc írja, a két réteg, a „barlangosok", és a „téglaházasok;' megkülönböztetik magukat egymástól. „A téglaházasok, a rendszeresen munkát vállaló, magasabbra törő csoport lenézi a barlangosok ezzel ellentétes magatartású rétegét. A hagyományos Tarizsa név már csak a barlangok területét jelzi, a téglaházak csoportja az új keletkezésű Dankó-telep nevet viseli." A sályi területen lévő barlanglakások között a tarizsaiak a legprimitívebbek. Többségük egyetlen helyiségből áll, melyet a hátulján elhelyezett, terméskőbe vágott kemence fűt. Fejlettebb a latori, jelenleg már elhagyott pinceház, melyből kisebb kamra is nyílik. Kőbe vájt kemencéjét megszüntették, s a házon kívül építettek sütőkemencét. A lakás fűtésére, meg a főzés céljára takarék tűzhelyet állítottak. Majd még egy lakószobát is építettek mellé, fejlettebb tüzelőberendezéssel. „Egyetlen helyiség a Daróczi oldal 29. számú házának udvarán talált elhagyott pinceház is. Említésre méltó a ház tüzelőberendezése, ami két fázisban készülhetett. Az elsőben megépült a belső fűtésű, konyhapatkával ellátott, kürtös kemence, aminek ferde sípja a ház homlokzatára vezette ki a füstöt. A második fokozatban megszüntetve a kemenceszáj előtti patka főző szerepét, az ajtó és a kemence közé kőből takaréktűzhelyet raktak, aminek füstjét szintén a homlokzatra vezették ki." Bakó Ferenc ugyancsak Latorban találta nemcsak Sály, hanem a Bükk-hegység térségének egyik legfejlettebb barlanglakását is. „A részben kövekkel rakott falazatú konyha olyan barlanglakást takar, amelynek terméskő mennyezetét mestergerenda és általgcrendák hálózata erősíti. A kemence a szoba jobb első sarkában volt." A téglának építőanyagként való felhasználása csak az 1940— es években kezdődött. Először csak a kémények építéséhez kezdték használni, de ott is csak a tetőn kívüli résznél. A tető alatti kéményrészt vályogból rakták, mert azt az eső ellen úgyis védte a tető. A tető fölé eső részét aztán már téglából készítették. Később a téglát falazathoz is kezdték már használni. Tisztán téglafalat is építettek, természetesen kő alapra. De gyakran készítettek u.n. vcgyesfalat is. Vízszintes rétegenként téglából, meg vályogból emelték a falat. 1965 táján jött divatba a szilikát-blokkokból való falazat. Mind a tiszta téglafalnál, mind a szilikát blokknál kötőanyagként már maltert (mészhabarcsot) használtak. A falat áttörő nyílásokat, ablakok, ajtók helyeit fa, de a jobbmódúaknái kőkcrettel látták el. A kő ablakkeret elég gyakori volt, a kő ajtókeret már ritkább. De még ma is lehet találni ilyet a régi házakon. A paticsházak ablakai kicsik, és egyrétegűek voltak. Kinyitni sem lehetett ezeket az ablakokat, csak kivenni a keretből, ha nyáron nagyon meleg volt. Az egyrétegű ablaktábla középen egy léccel el volt választva „két szőmre" (pl.: Révész Máté György házán, a kácsi út mellett). Az ajtók egyszárnyú, ácsmunkájú, tömör ajtók voltak, $ fakalinccsal záródtak, madzag volt a húzójuk. Az első világháború utáni időktől kezdték csak a belső ajtókat asztalossal készíttetni, s fokozatosan megjelennek a vésett ajtószárnyak. A bejárati pitarajtó előtt rácsos kisajtó volt, melyet verebéének neveztek. Ha a pitarajtó nyitva volt, ez védte a pitart az aprójószágoktól. Az ablakok alá a külső falon vízdobót (vtzléftajintót) raktak faragott kőből, vagy bádogból.
