Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

oldalon), meg a Temetőn, a hullaház mellett. A nagyobb ügyességet kívánó, dallamilag is nehezebb, bonyolultabb mozgással járó gyermekjátékok ideje az iskoláskor volt. Mert a húszas-harmincas években az iskolaudvar a délelőtt—délutáni egyszeri, de kiadós szünetekben csak úgy zengett az énekes játékoktól. Az iskolás korral aztán rendszerint be is fejeződtek a játékok. Jött a komoly munka. Kenyeret kellett keresni. Csak vasárnaponként álltak karéjba a nagyobb lányok, hogy daloljanak, vagy labdázzanak kint a Békáson, mert régen bizony megszólták volna a leányokat, ha „korzóznak" az utcán. Munka közben aztán már inkább a felnőttek dalait tanulgatták a serdülő leányok, fiúk, ha kedvük támadt a dalolásra. A felnőttek meg ilyen könnyebb munkák közben, mint a tavaszi gordonyozás, meg a szőlőkötözés, párosítókat énekelgettek, szövegükbe foglalva a fiatalok neveit. A kiénekeltek aztán legtöbbször pirulva hallgatták.^ Sályban a ma élők emlékezete szerint nem volt legényavatás. Úgy 16-18. évtől számítottak már legénynek a felnőtt fiúk. A lányok meg úgy 14 éves koruktól. A lányokat sem avatták nagylánnyá. A katholikusoknál csak a férjhezment lányt avatták az asszonyok sorába. A „nagylányok" a templomban a szentély előtt álltak, a református templomban pedig a szószék felőli oldal padsoraiban az első sorokban volt a helyük, az idősebb asszonyok előtt. A párválasztás, udvarlás időszaka a régi Sály életében dalolással volt tele. Legtöbbször nótaszóval mentek udvarolni a legények. A kezdő udvarlókat begréséknek nevezték. Ezek csak vasárnap járhattak a lányokhoz. A „komolyabbak" azonban szombaton is, sőt a téli időben szerdán is járhattak. Nagyon sok legény nem ís otthonról ment a lányhoz, hanem kocsmából, vagy pincéből ment .jányozni". Mivel az is szokásban volt, hogy nem egyedül ment udvarolni a legény, hanem legtöbbször hárman kísérték, magától értetődő volt, hogy kezüket egymás vállára téve dalolva mentek végig az utcán a lányos házig. Itt a házban a lány mellé csak az a legény ült a karos lócára, aki annak udvarolt. A kísérők leültek a kemence padkára, s egy idő múlva el is mentek. Udvarlás végén a leány a kiskapuig kikísérte a legényt. Itt maradtak kettesben. Ha már komolyabb volt a dolog, a lány bokrétát is adott a legénynek. De nem mindjárt adta a bokrétát. Azért ,járni is kellett!" Néha 5-ü vasárnap is el kellett járni a legénynek, hogy bokrétát kapjon. Az se volt mindegy, hogy a lány miből kötötte a bokrétát. Ha csak úgy tisztességből adta, akkor egyszerű zöldből, citruskából, ibolyából, szerényebb virágból kötötte. De ha rozmaring ág mellé piros muskátlit, piros rózsát kötött, ez már egyenlő volt az „igen" kimondásával. Az ilyen bokrétát büszkén viselte a legény. Ha meg idősebb ember látott meg a legényen piros mályvás, rozmaringos bokrétát, mosolyogva mondta: „No kedves öcsém, most mán látom, hogy lesz valami!" A bokrétát csinosan, ízlésesen illett megkötni. Nem volt szabad túl nagyot kötni. Ha ilyet láttak a legényen különösen az asszonyok, gúnyosan odakiáltották: „Lefog érte a tehén!" A bokréta után következett a zsebkendő, azután a kérés. Először a legény megbeszélte a dolgot a lánnyal. Aztán bejelentette a szülőknek is a szándékát. Megkérdezte a lány szüleit, hogy hajlandók-e hozzáadni a lányukat. Ha igen, akkor hazament, elmondta az anyjának, s az anyjával együtt is elment megkérni. Esküvőkor meg a legény keresztapja volt a „kikérő". A század elején, de még a húszas évek táján is jobban beleszóltak a szülők a fiatalok választásába. „Ezt nem vészed el, ennek nincs semmije" - mondták. „Ezt védd el, mert ezzel boldogulsz." Volt olyan lány, hogy olyan legényhez kellett hozzá mennie, akit nem is szeretett. Ellenkezésére csak annyi volt a válasz: „Majd összeszoktok!" Ha megtörtént mindkét részről a megegyezés, következett a „kézfogó". A régi kézfogó szokása kb. az első világháború idejéig volt divatban. Azután jó ideig nem tartottak kézfogót Sályban. Ujabban (második háború idejétől) szokásba jött az „eljegyzés", persze városi mintára, özv. Kocsis György né (1892) mondta el, hogyan volt még az ő idejében a