Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : 2. kiegészítő kötet (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 16. Miskolc, 1965)

Dankó Imre: Az árucsere szerepe az északkelet-magyarországi interetnikus kapcsolatokban

mentek haza újabb áruért, hanem a nagyobb városokban létesített lerakatokból újították meg készletüket, esetleg frissítették föl. Ha nagyon távol kerültek otthonról és a közelben lerakatról sem tudtak, titokban ugyan, de helyi-környékbeli kismesterekhez, kereskedőkhöz is fordultak áruért. Mind a Felvidékről lejáró iparosoknak, mind a különböző helyeken lerakatokat létesítő kereskedőknek, de a vándoriparosoknak és a vándorkereskedőknek, de árusoknak is, legalább is egy darabig, áruszállításra volt szüksége. A felvidéki falvak egyike-másika ugyanúgy specializálta magát a fuvarozásra, mint valamelyik egy-egy iparra, kézművességre. A fuvarozás gyakran — mai szóval élve — piackutatás is volt egyúttal, de a migrációnak egyik fajtája is volt és a tényleges migráció kündulópontja is lehetett. Területünk áruszállítási lehetőségei és módjai között igen előkelő hely illeti meg a vízi szállítást. A Tisza és mellékfolyói tutajozása a só, a fa, a gyümölcs, az aszalványok szállítása szempontjából rendkívüli nagy jelentőséggel bírt. Az árucsere egyik érdekes, gyakran etnikus jellegű velejárója az úgynevezett „népi márkáK' kialakulása és elterjedése. Szlovák—magyar vonatkozásban többre is hivatkozhatunk. A sok közül mindössze egyet említek. A liptói túró, vagy röviden csak liptói, esetleg liptai, a jófajta Liptó megyei juhtúrót jelenti. Mondhatni, hogy az egész magyar nyelvterületen elterjedt ez a márkanév s napjainkra érdekes jelentésváltozáson is ment át. Ma már nem is szükséges a túró szó használata. A liptai önmagában is juhtúrót jelent. A „népi márkák" említésénél kínálkozik legjobb alkalom kitérni, ha csak néhány szó erejéig is, azokra az árujelölésmódokra, amelyekben az illető árut egy bizonyos népnévvel, mint jelzővel határozunk meg s egyszersmind minősítünk. Általánosan ismert még ma is a tót edény, a tót cserép, a tót kanta, a töt fazék elnevezés. Ez az elnevezés egyszerre jelez etnikumot és hozzákapcsolódóan minőséget, illetve készítésmódot, technológiát is. Mint köztudott, a tót edény mázatlan cserépedény, legfeljebb földfestékkel díszített, leginkább korsó, fazék és fedő. Ugyanakkor jelez bizonyos formai, díszítő eljárásbeli, sőt funkcióbeli sajátosságot is.

13 A legismertebb „tót edény" kifejezésen kívül több más hasonlót is ismerünk. Különösen Borsodban talált gazdára sok tót guzsaly és tót rokka.

l4 Az árucsere interetnikus vonatkozásairól szólva még két olyan problémáról kell szólnunk, amelyekre vonatkozóan tudományágunk még nem adott megnyugtató választ. Az első kérdés az, hogy az árucsere etnikai, interetnikus kapcsolatait vizsgálva fel kell vetni az áruknak, az anyagi kultúra tényezőinek, a termékeknek az etnikumát.

15 Az áru útját illetően ugyanis sajnálatos egyoldalúságnak lehetünk tanúi. Általában csak arról esik szó, hogy egyik helyről mit vittek egy másik helyre, egyik helyen mit termeltek, mit készítettek, hogyan csinálták, hogyan juttatták el a vevőkhöz, akik esetleg nem azonos 13. DANKÓ Imre: A gyulai vásárok. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963.49. 14. DOBROSSY István-FÜGEDI Márta: A paraszti fonalkészítés eszközei és elterjedésük BorsodAbaúj-Zemplén megyében. A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. Miskolc, 1977. 106-107. 15. J. V. BROMLEJ (ford.: F. NAGY Géza): Etnosz és néprajz. Budapest, 1976. 334-345. 2* 19