Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : 2. kiegészítő kötet (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 16. Miskolc, 1965)

Dankó Imre: Az árucsere szerepe az északkelet-magyarországi interetnikus kapcsolatokban

etnikumúak a készítőkkel, az árusokkal. Vagyis, csaknem kizárólag az árusról, az eladóról beszélünk, tudunk: a vevőről, a felhasználóról alig, vagy inkább semmit sem szólunk. Holott a két fél között nincsen különbség, nem is lehet: minőségi különbség semmi esetre sem. Mert egyrészt az eladó szükségből árul, a vevő pedig ugyancsak szükségből vesz. Az áru készítésében, piacra vitelében messzemenően érvényesülnek a vevő igényei, azok az elvárások, feltételek, követelmények, amiket a piacokon, vásárokon megjelent, más vidékről jövő, sok esetben más etnikumú vásározók, piacolók a piaci, vásári vagy bármely más árucsere-alkalommal megismertek. A megrendelésre való készítés vagy szállítás esetében ez a meghatározottság világosabban áll előttünk: bár így van, ilyen meghatározó erejű más, kevésbé áttekinthető viszonylatokban is. Mindennek az illusztrálására az úgynevezett debreceni kapa esetére hivatkozom. A debreceni kapát jobbára szlovák vasasok készítették a jolsvai és környékbeli, mint például a kecsői hámorokban. Ezt a bizonyos formájú kapát szekereken szállították Debrecenbe, ahol aztán vásárokon, illetőleg később lerakatokban-boltokban, mint amilyen volt például a híres Sesztina-lerakat, később cég: árusították. A debreceni kapafajta aztán távolabbi vidékeken is elterjedt, a környékbeliek is megvásárolták őket, mert talajviszonyaik, termelési kultúrájuk és termelési eljárásaik ezt a kapaformát igényelték. A környék és a messzibb vidék debreceni kapát vásárló és használó népe mitsem tudott arról, hogy hol, ki készítette ezt az eszközt! Debreceni kapa néven ismerte, használta és mint ilyet kereste az árusoknál és vette is meg.

16 A másik, az említetthez hasonlóan fontos kérdés annak tisztázása, hogy az áruért, bármi legyen is az, a vevő vagy közvetlenül (mint például a cseréknél), vagy közvetve (pénzt ad az áruért, amiből aztán az árus megvásárolja ott helyben vagy otthon a számára szükséges anyagot, terményt vagy terméket) az árus számára szükséges dologgal fizet. Szlovákmagyar árucsere vonatkozásában általában csak arról írtunk, arról beszéltünk, hogy a szlovák vándoriparosok, vándorárusok mit szállítottak az Alföldre, és más igen távoli vidékekre, és mit adtak ott el. Újabban fordult csak a kutatás, éppen az interetnikus kapcsolatok vonatkozásában eléggé nem helyeselhető módon, ha egyelőre csak kis közleményekben is, a különféle árukért cserébe adott, vagy az Alföldön eladott áruk fizetségéből itt vásárolt és a Felvidékre szállított szalonnáról, makói hagymáról.

17 Az északkelet-magyarországi árucserén alapuló interetnikus kapcsolatok vonatkozásában is lehet, sőt kell szólnunk az úgynevezett emberpiacokról is. Köztudottan rendkívül elterjedt volt, hogy különféle mezőgazdasági munkák elvégzésére, főleg aratásra, cséplésre az Alföldre, otthon verbuválódott szlovák munkacsoportok jöttek. A szlovákság életében olyan nagy fontosságú volt ez a munkavállalás, hogy miatta minden más tevékenységet abbahagytak. Idővel az egyes csoportoknak kialakultak az állandó helyeik. Munkájuk fejében általában terményt kaptak és vittek haza. A szlovákiai vándormunkások egyik érdekes csoportját képezték a mecenzéfiek. Ezek a szlovákiai németek egyaránt vállaltak mezőgazdasági és ipari munkát. Szorgalmukért, megbízhatóságukért, eredményes 16. Cs. SEBESTYÉN Károly: Magyar kapaformák. Ethnographia LV. 1944. 94-95.; Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest, 1980. 32-34.; Michal MARKU§: Felső-magyarországi kapaformák. A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 6. 1964. 35-41. 17. RÁCZ Sándor: A makói hagyma útja Gömörbe és Gömörben. Honismeret XI. 1983. 4. sz. 30. 20