Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : 2. kiegészítő kötet (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 16. Miskolc, 1965)
Michal Markuš: Répáshuta nevének interetnikus vonatkozásai
nek ezen falvaiba. A Bükk hegység erdőit irtó szlovák favágók — akik kezdetben Óhután és Újhután laktak, — nemigen értek rá földműveléssel foglalkozni. Fő munkájuk az volt, hogy minél több fát termeljenek ki a közelben lévő hámorok, massák, huták számára. Ez az oka annak, hogy például magának Répáshutának — mind a múltban, mind a jelenben sincs 30—40 hektárnyi termőföldje a legszükségesebb kenyérmagvaknak a termelésére. A Bükk hegység ezen részén sem a múltban — sem a jelenben nem voltak meg a mezőgazdálkodás legfontosabb kellékei és feltételei. Gondolunk itt például a szegényes termőtalajra, a zord éghajlatra és a magas fekvésre. E nézetünkben nem állunk egyedül, igazolják ezt a földrajz-, történettudomány, és néprajz többi kutatói is. 6 Répáshuta tulajdonosa, a koronauradalom maga sem akarta és nem kívánta a kiirtott erdőket mezőgazdálkodás céljaira beállítani. Az itt dolgozó erdőmunkások, a favágók, szénégetők, mészégetők a kenyérnek való gabonaneműeket a Bükk hegységtől délre fekvő falvakban szerezték be. Az élet fenntartásához szükséges javakat elsősorban csere, vagy pénz formájában szerezték meg. Ezt a közvetítő tevékenységet a községben élő fuvarosgazdák közvetítették az erdei munkások számára. 7 Répáshután nem volt mód takarmányrépa termelésére. A fuvaros gazdáknak is gondot okozott a marhaállomány kiteleltetése, a fiatalabb üszőket, tinókat a délibb fekvésű magyar községekbe adták ki tartásra. 2. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a Bükk hegységnek azt a részét, ahol a mai Répáshuta fekszik, már az 1760—1770-es években - a koronauradalom térképei szerint — egyszerűen «csak Répásnak nevezték. A koronauradalom térképei szerint az itteni erdő két részre oszlott: Nagy és Kis Répásva,* Igen tanulságos, hogy ha hallgatjuk a szomszédos falvak lakóit, akkor azok még ma is legtöbbször csak Répásnak nevezik a községet. A 18. század második felében az itt dolgozó favágók eleinte csak ideiglenes kolibákba.n vagy iramokban laktak. Amikor már megfelelő térséget irtottak ki, az erdőigazgatóság engedélyével kisebb faházakat is építettek maguknak. Ezek faházikók véleményünk szerint a lassan kialakulóban lévő völgy menti úton sorakoztak egymás mellé. Ez lehetett a mai Répás község magva. Az 1790-es években már kiépülőben volt az itteni üveghuta is. Nyelvészeink és történészeink megállapítása szerint az itt dolgozó erdőmunkások zöme Gömör megye északi részeiből húzódott ide (Murány, Revuca, Ratkó, Stitník környékéről). De jöttek a Felső-Garam völgyéből is (Sumiac, Telgárt, Pohorella községekből). Érkeztek a Szepességből is. Ez a vidék még ma is a favágók igazi hazája - ahonnan minden időben jöttek újabb rajok az erdők irtására. Néhány répáshutai család emlegette, hogy rokonaik maradtak a Gölnic-völgyében (Zakarovce, Mnísek, Svedlár, Stós). A 19. század első felében újabb erdőmunkások érkeztek Zemplénből is (Zamutov, Slánska 6. BAK János: A borsodi Bükk hegység települései. Budapest, 1932. 14.; SZABADFALVI József VIGA Gyula (szerk.): Répáshuta. Egy szlovák falu a Bükkben. Miskolc, 1984.; HEVESI Attila: A falu természetföldrajzi viszonyai. 16.; MÁDAI Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás. 60.; KÓCZIÁN Géza: Etnobotanikai vizsgálatok Répáshután. 229.; PETERCSÁK Tivadar: Az erdő haszna. 75.; SELMECZI KOVÁCS Attila: A mezőgazdasági eszközkultúra. 126. 7. VIGA Gyula: Árucsere. SZABADFALVI József-VIGA Gyula (szerk.): Répáshuta 172.; MÁRKUS" Michal: Táplálkozás. SZABADFALVI József-VIGA Gyula (szerk.): Répáshuta 202. 8. VERES László: Településtörténet. SZABADFALVI József-VIGA Gyula (szerk.): Répáshuta 25. 32
