Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : 2. kiegészítő kötet (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 16. Miskolc, 1965)

Ján Siráczky: Az Északkelet-Magyarországra való szlovák települések problematikájához

Ismeretes, hogy a 18. századi alföldi betelepülők zömét Szlovákia lakossága alkotta, akiknek a vándorlása, főleg déli irányba részben már a 17. század végén megindult, mikor is csábítani kezdték őket a törökök után elnéptelenedett területek, valamint az a tény is, hogy letelepedésük a szlovák—magyar etnikai határon levő megyék déli részeiben legtöbbször csak átmeneti jellegű volt. Bizonyos idő után az újonnan betelepültek tovább vándoroltak még délebbre, helyükbe pedig a bevándorlók újabb hulláma érkezett, akik már véglegesen települtek le. A 17. század vége és a 18. század eleje felé a szlovák—magyar etnikai határ délebbre tolódott majdnem egész hosszában. Ezt az eltolódást megfigyelhetjük úgy a Nyitra, Bars megyék déli részein, mint a Duna feletti Komárom és Esztergom megyék részeiben is. Hasonlóan Közép-Szlovákiában, Hont és Nógrád megyékből a szlovákok az Ipoly folyótól dél felé vonultak, Nógrád déli és Pest megye északi területeire. A Hernád folyó mentén, Kelet-Szlovákiában élő szlovák jobbágyok a 17. század végétől délebbre ereszkedtek nyelvi határuktól és Abaúj megye déli részén telepedtek le, miközben átjutottak Borsod megyébe is. A szlovákok alföldi településének második hullámában (1719—1740), amely nagyon is intenzív volt, Dunántúl területeire elsősorban NyugatSzlovákia lakossága vándorolt, a Duna—Tisza közbe Észak- és Közép-Szlovákia lakossága vonult, akik nagyobb számban települtek Békés környékére, míg Észak-Tiszántúlra elsősorban Kelet-Szlovákia lakossága hatolt be. A többi területtől eltérően szlovák település a mostani Északkelet-Magyarország területén a szlovák etnikum közelében keletkezett és csak néhány esetben tolódott el tőle (pl. Nyíregyháza, de mint tudjuk első nagyobb létszámú betelepülőit nem egyenesen Szlovákiától, hanem a nagy terjedelmű alföldi szlovák településektől, főleg Szarvastól és Békéscsabától kapta és csak a későbbi betelepülők érkeztek Szlovákiából). Északkelet-Magyarországon a szlovák települési folyamat gyakorlatilag az egész 18. század folyamán kiegészitődött és átnyúlt a 19. századba is, amikor is ezt a folyamatot a parasztság kolonizációja mellett a munkás kolonizáció jellemzi, főleg az alakuló és már fejlődő ipari központokba (Miskolc, Diósgyőr), amelynek több közös vonása van a régebbi ottlevő huták és hámorok betelepítésével. Ezek a tények (viszonylag hosszú történelmi időszak és folyamatos behatolás az új kisebb létszámú települők részéről, beszivárgásuk viszonylag terjedelmes területekre) sokban nehezítik a történészek kutatómunkáját. Az eddig ismert levéltári dokumentumokból több adat kínálkozik feldolgozásra a szökött jobbágyok életével kapcsolatban mindkét fél számára; gondolok itt főleg a mi levéltárainkra, amelyek eddig nem voltak megfelelőképpen kihasználva, annak ellenére, hogy Horváth Pál szlovák történész részben feldolgozta már ezt az anyagot 1963-ban kiadott könyvében „Jobbágyság Szlovákiában a 18. század első felében" címmel. Jó lehetőségeket kínál a sárosi jobbágyok szökéseinek a tanulmányozása, ahol is ezek eléggé nagyszámúak voltak, főleg 1712,1713—1714-es években. A jobbágyok visszaküldését kérő leveleit Sáros megye gyakran intézte Abaúj, Borsod és Zemplén megyéknek, amiből kitűnik, hogy a legtöbb sárosi jobbágy ezekben a megyékben talált menedéket. Ezek a megyék azonban, úgyszintén mint a többi gyéren lakott délebbi magyarországi megye, nem voltak hajlandóak az új jobbágyok visszaszolgáltatására. Ebben az értelemben jellegzetes egy Borsod megyei válasz 1714-ből. Ebben a levélben a megye bevallja, hogy területén nagyobb számú betelepülők csoportja figyelhető meg, akik ide-oda vándorolnak mezőgazdasági munka után, mivel azonban nincs állandó lakhelyük, nem foghatók el és 10