Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Voigt Vilmos: Van-e határa egy népi kultúrának?
földrajz vagy emberföldrajz legtöbb képviselője körében is. Az ő példatárukban a térbeliség ugyanis nagyjából azonos, akár térszínformák, talajtípusok, gabonafajták, települési rendszerek vagy etnikumok vonatkozásában fordul elő, noha bizonyára ők is tiltakoznának, ha mondjuk a zuzmók és a házassági szokások, a búza és a lakodalom változatainak eltérjedettségét azonos jellegűnek neveznénk. Hogy itt eredeti és elmélyült teoretikus gondolkodásra van szükség, jól bizonyítja e témakörben is az egyik leginkább gondolatébresztő, magyarul olvasható kiadvány, L. Ny. GUMILJOV tanulmánykötete, ahol a „táj" (az eredetiben oroszul is landsaft) érdekes megvilágítást nyer. Noha az egymással ciklikus módon összefüggő tanulmányok során e fogalmat különböző módon használja fel a szerző, általában ,természeti táj' értelemben említi, megjegyezve, hogy Marx szerint a történelem az emberek és a természet történelmének kölcsönös egymásrahatása. 7 Elgondolásából az is igen tanulságos, hogy beszél ,,etnoszféráról", amely többé-kevésbé megragadható a kultúra térbeliségében is. 8 1968-as tanulmánya, a „táj és az etnosz" összefüggéseiről 0 cseppet sem könnyen sematizálható, éppen ezért igen gondolatébresztő a térbeliség értelmezését illetően is. Elgondolásai szerint a különböző komponensekkel megragadható emberi elem (antroposzféra — etnoszféra — szocioszféra) és a táj kölcsönhatásban van. az ember elsajátítja és átalakítja a tájat, a táj pedig visszahat az emberre. Ez a kölcsönhatás ugyan térben (és időben) zajlik le, vannak határjelenségei is (pl. az ember kiirtja az eredeti növényzetet, bevezeti az öntözést, éghajlati változások következtében megszűnik vagy éppen folytatódik egy természetelsajátítási vagy termelési gyakorlat lehetősége, stb.), mégis inkább szociobiológiai (és pszichológiai) dinamizmusként, mint elterjedéstérképek sorozataként írható le. Hogy e teoretikus és a mindennapi kutatáshoz nehezen kapcsolható elgondolást rögtön mintegy konkretizáljuk, érdemes idézni az európai etnológia klasszikusának, Sigurd ERIXONnak vonatkozó összegezését. Ö, aki jól ismerte a skandináv térbeliség mind tárgyrendszerbeli, mind metarendszerbeli néprajzi rögzítését, valamint a szó mai értelmében vett néprajzi atlaszokat, amikor 1945ben áttekintette a svéd kultúrahatárok és kultúraterületek kérdéskörét, 10 abból indult ki, hogy egy Európában páratlanul álló, vagyis igen régóta egységes etnikumú terület, mint a svéd, is felmutat néprajzi szempontból értelmezhető kultúraterületeket és azok határait. E felismerésben természetesen hivatkozik az északi előzményekre (már 1874-ben Oskar MONTELIUS régészeti elterjedési térképeire), az egy évvel későbbről datálható európai nyelvatlaszokra, és a maga sok évtizedes tapasztalataira. Érdekes, és a hazai kutatás által nem idézett tény, hogy ERIXON szerint az első atlasz-jellegű térképek nem August PETERMANN 1870-es elzászi áttekintésében, hanem az osztrák—magyar birodalomról 1855ben készített Direktion der administrativen Statistik c. kiadványban találhatók, 11 (Amint a közkézen forgó tudománytörténeti vagy bibliográfiai áttekintésekből 12 látom, nem olyan könnyű ezt azonosítani, annyi azonban biztos, hogy a magyar reformkorban éppúgy, mint a múlt század ötvenes éveiben olyan értékes statisztikai áttekintések láttak napvilágot, amelyek zöme méltatlanul esett 7 GUMILJOV, N. Ny. 1975. 55, illetve 53. 8 GUMILJOV, N. Ny. 1975. 57. 9 GUMILJOV, N. Ny. 1975. 78—92. 10 ERIXON, Sigurd 1945. 11 ERIXON, Sigurd 1945. 6. 12 SÁNDOR István 1977. 65—67; I. TÓTH Zoltán 1950. I. 35—37. 77
