Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Páll István: Az Észak-Tiszántúl románsága a 18–19. században

PÁLL ISTVÁN Az Észak-Tiszántúl románsága a 18—19. században Ha manapság az ember a Szabolcs-Szatmár megyei nemzetiségi lakosságról hall, rögtön a Nyíregyházát és környékét a 18. század közepén benépesítő szlovákokra (a „tirpákokra") gondol; pedig rajtuk kívül elég szép számmal érkeztek olyan más nemzetiségű telepesek is ez idő tájt erre a vidékre, akik mára már majdnem teljesen elmagyarosodtak. Az utóbbi időben több dolgozat foglalkozott a megye ukrán, román és szlovák lakossága történetének kutatásával, a tanulmányok zöme mégis a megyeközpont, Nyíregyháza szlovák népességéhez fűződik.

1 Jelen tanulmányunk a terület román lakosságának megjelenéséről, majd asszimilációjáról kíván röviden szólni. Mielőtt rátérnénk tulajdonképpeni mondanivalónkra, szólnunk kell arról, hogy mi tette szükségessé a 18—19. században a nem magyar anyanyelvű lakosság betelepítését ill. betelepülését a tárgyalt területre. Elsőként a török háborúkat említhetjük, amelyek miatt a lakosság egy része elbujdosott, főként a megye déli részéről. A 18. század elején a kuruc harcok, ill. a Rákóczi-szabadságharc is nagymérvű lakosságcsökkenéshez vezettek. A harcok elülte után ráadásul 1717-ben Erdély felől tatár betörés pusztította végig a szatmári részt. Alighogy megindult a megmaradt népesség visszaszállingózása, 1739-ben pestisjárvány tört ki, amely ebben és a következő évben egyedül Szabolcsban ötezer áldozatot követelt. A földesurak — köztük az elkobzott Rákóczi-birtokok új tulajdonosai — magyar jobbágyokat nemigen telepíthettek, mert az említett okok miatt nem volt honnan, az itteniek munkaereje viszont nem volt elegendő a földek megművelésére. A fentiek miatt a földbirtokosok minden lehetőséget megragadtak, hogy újabb adófizetőket szerezzenek. Egy részük úgy határozott, hogy külföldről (főleg Németországból) telepít be németeket, Erdélyből és a Szilágyságból románokat, az ország északi megyéiből pedig szlovák jobbágyokat.

2 Azok, akiknek nem volt anyagi erejük távoli területekről telepesek áttelepítésére, azokat az ukránokat, szlovákokat és románokat „marasztották meg, kik aratás idején anélkül is le szoktak szállani hegyeikről, hogy az Alföld gazdag termését betakarítani segítsenek."

3 A román lakosság betelepülése az Észak-Tiszántúlra (hasonlóan a más nemzetiségűekéhez) kétféleképpen ment végbe. Az egyik a spontán betelepülés volt, ami az akkori viszonyok és szóhasználat szerint szökésnek számított. Ezt a fajta áttelepülést a hatóságok erélyesen tiltották. GYÖRFFY István írja a dél-bihari románokról, hogy „immár csaknem kétszáz esztendő óta az Alföldre járnak aratni, dolgozni s ott szerzett gabonájukkal, keresetükkel pótolják, amit saját földjük nem képes nyújtani."

4 Rajtuk kívül román pásztorok is rendszeresen le1 PALÁDI-KOVÁCS Attila 1973., PÁLL István 1980., PÁLL István 1981. 2 PÁLL István 1980. 84—95. 3 BOROVSZKY Samu é. n. 493. 4 GYÖRFFY István 1915. 21. 281