Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Csorba Csaba: Északkelet-Magyarország néptörténeti vázlata
len áttekintés sem az eddigi eredmények hiánytalan összegzésére, kritikai öszszefoglalására, de még a hátralevő feladatok teljességre törekvő megfogalmazására sem vállalkozhat. Néhány összehasonlító adatsor (az első népszámlálás, 1785; Fényes Elek adatsora) részbeni kiértékelése mellett bizonyos módszertani kérdések megfogalmazására vállalkozhatunk csupán. Felvethető természetesen mindjárt az elején az a kérdés, hogy nem lett volna szerencsésebb a vizsgálandó területet szűkebbre fogni földrajzilag, ami így alaposabb elemzést tenne lehetővé. Ez a megoldás elméletileg csábítónak tűnik, valójában azonban sok buktatót rejt magában. A Tiszáninnen 12 vármegyéje mindenekelőtt egyetlen földrajzi egységet képez. Meghatározója és lezárója egyfelől a Kárpátok, amelyen át tucatnyi hágó vezetett az adott korszakban lengyel és orosz területek felé. Másfelől a Tisza választja el az Alföld központi tömbjétől. A területnek sajátos tagoltságot adnak a többnyire északról délnek haladó folyók és patakok, melyek völgyei a közlekedés fő ütőerei. Míg észak és északkelet felé egymással párhuzamosan tucatnyi út vezet, addig kelet—nyugat irányban csak egy-két igazi főútvonal van, amely Pesttől kiindulva Gyöngyösön, Kassán és Ungváron át Máramarosszigetre vezet, s ezzel párhuzamos egy ettől északra futó másik útvonal, amely Ungvárnál az előbbibe torkollik. A folyóvölgyek a területet erősen tagolják, így a völgyeket egymástól elválasztó, néhol viszonylag nehézkesen járható erdős hegyvidékek nem kedveznek a kelet—nyugati irányú közlekedés, árucsere számára. De a gazdaságföldrajzi adottságok is elsősorban nem a kelet—nyugati irányú, hanem a dél—északi kereskedelemben teszik érdekeltté a lakosságot, vagyis az észak—déli főirány egyrészt a lengyelekkel és oroszokkal nemzetközi árucserét, másrészt az Alföld és a hegyvidék termékeinek cseréjét jelenti. A kelet—nyugati út egyetlen igazán jelentős árucikke a máramarosi só. A Tiszáninnen tizenkét vármegyéje déli, alföldi részét a XVI— XVIII. században egységes, összefüggő tömbben magyar etnikum lakta s lakja máig is. Az időről időre e tájon feltűnő nemzetiségi szigetek általában gyorsan beolvadtak. Az alföldi tájba torkolló folyóvölgyek mentén ahogy haladunk észak felé. úgy csökken a magyar lakosság aránya. Gömörtől Ungig terjed a Kárpátok széles karéjában a szlovák népesség övezete. Ezzel párhuzamos, ill. belenyúlik Szépestül Máramarosig a ruszinok (rutének, kárpátukránok) övezete. Erdélyből Máramarosba, Ugocsába átnyúlik a románok tömbje. A középkorban a németek (szászok) részben összefüggő, részben a városokban szigetszerűen előbukkanó csoportjai Gömörtől Máramarosig sorakoznak. A XVIII— XIX. században lengyel és orosz területekről egyre tömegesebben vándorolnak be a zsidók. A felsoroltak mellett a XIX. század közepéig a többi nemzetiség és népcsoport (lengyelek, görögök, cigányok, stb.) aránya elenyésző. A nyelvhatárok és a nemzetiségi százalékarányok az évszázadok folyamán jelentősen megváltoztak. A nagymértékű vándorlás sajátos lüktetést eredményezett, amelynek összetevői csak nagyobb területet figyelembe véve érthetők meg. A kutatást egy-két megyére korlátozva a távolabbi — de alapvető — öszszefüggések aligha lennének megvilágíthatok. A tizenkét vármegye földrajzi jellemzői is jelentősen befolyásolták a településképet. Szepes, Sáros és Máramaros szinte teljes egészében hegyvidék. Gömör, Bereg és Zemplén nagyobb részét is hegyek borítják. Kisebb mértékben jellemző ez Ungra, Tornára és Abaújra. Nagyobb síkvidéki, alföldi területei 18
