Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Viga Gyula: Árucsere (Adatok egy termelési táj körülhatárolásához)

A kender nagyobb része megtermett a faluban, ha nem, akkor a miskolci piacon, Nagyvisnyón, Mályinkán vették meg. (Ez utóbbi településeken készen is lehetett szöszt vásárolni.) A kendert Nagyvisnyón törték meg, ahol bunkós törő (sztupi) volt. A répáshutai asszonyok jól fontak, de szőni nem tudtak. A fonalat a cserépfalusi asszonyok vitték el, s ők szőtték meg a répásiaknak. A szövésért általában pénzzel fizettek, de volt, hogy fát adtak cserébe vagy részt a kész vászonból. Előfordult, hogy a szövőasszonyok megmutatták a mintát, hogy milyet tudnak készíteni, s a megrendelő kiválasztotta azt is, hogy - szükség esetén — milyen színű pamutot szőjenek a vászonba. Általában azonban a cserépfalusi asszonyok ízlésére volt bízva a minta, a megrendelő csak azt közölte, hogy milyen készítményre van szüksége. Egerből és Cserépfaluból háton is hoztak asszonyok vásznat árulni a faluba, s jártak ott román gyolcsosok is. (Az adatközlők egyöntetű véleménye szerint románul beszéltek, s nem „tótul".) A faluban a századfordulón már volt bolt, ahol — kis tételben — élelmei, valamint iparcikkeket lehetett beszerezni. A század első két évtizedében zsidó boltosok voltak, később paraszt boltosok és korcsmárosok váltották fel őket. A faluban mindig volt kovács, aki a szükséges vasalásokat elvégezte, s ő készítette a famunka szerszámait is. (A fúrókat vándorcigányoktól szerezték be.) Volt a faluban ács, cipész és kőműves: Répáshuta házait helyi és bükkszentkereszti mesterek építették elsősorban, de jöttek bogácsi és cserépfalusi kőművesek is. Bútort a helyi asztalos készített, ő végezte az üvegezést is. Kötélgyártó nem volt a faluban, szíjjártó is csak javításokat végzett, Diósgyőrből járt ki a II. világháborúig. Szabó Bükkzsércről járt át, s megrendelésre dolgozott. Sírkövet a bükkaljai kőfaragó falvakból (Bogács, Noszvaj, Szomolya) szerezték be, készen, kifaragva. Alkalmanként megfordultak a faluban különféle vándorárusok és iparosok is. Drótos és üveges még az 1970-es években is felbukkant: Kishutáról, Nagyhutáról, Kemencepatakról jöttek, „tótul" beszéltek. Köszörűs Miskolcról járt ki. Bár a cserépedényeket elsősorban Miskolc, Eger és Mezőkövesd vásárain szerezték be, alkalmanként megjelentek a faluban vándor szerepesek is. Szekereken jöttek az Alföld felől, s főleg tejesköcsögöket árultak. Pontos származási helyüket ma már nem lehet kideríteni, tárgyak már nem őrzik emléküket. Hátikosarakat készítettek helyben is. de a legtöbbet Noszvajról szerezték be. Cigányok öntött vasedényekkel házaltak a II. világháború előtt. Felsőtárkányi cigányok hoztak háton különféle méretű szakajtókat árulni (szakajtó, szakajtovik), s ők hoztak fonott kanáltartókat (lizsnyik) és fa gyúrótálakat (vahan, vahanek) is. Cigányok árulták a piócát is, üvegekben hozták különleges portékájukat. Az idősebbek jól emlékeznek a bosnyák alakjára, aki jellegzetes vándorárusa volt e vidéknek is. Nyakába akasztva vagy fején hordta széles, lapos vesszőkosarát, melynek széléből pálcák álltak ki, s azokra voltak ráhúzva a bögrék, poharak, porcelán figurák — szentek. Árult ezeken kívül tűt, ollót, fésűt, tükröt, késeket, pipát és számtalan apró bazárárut. Úgy tűnik, hogy a meglehetősen elzárt falut a vándorárusok szívesen felkeresték, gyakran megfordultak itt vándoriparosok is. Amellett tehát, hogy a falubeliek sok mindent beszereztek, saját vándorkereskedelmük révén, sokféle áru, termék érkezett Répáshutára külső közvetítők révén is. 183