Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás

Ma már gépesítették a faközelítést. Ezért a hagyományos eljárások jobbára csak emlékezetben élnek, vagy egy-egy olyan (egyébként modern eszközökkel dolgozó) fakitermelő munkacsapat gyakorlatában, melynek ilyenre még szüksége van, mert így gazdaságos bizonyos körülmények, adottságok miatt. Erdőirtás és erdőnevelés: Mindkét művelet rendszeres, szervezett munka a bükki erdőbirtokokon. Erdőirtásra több célból volt szükség: legelőt, szőlőterületet, szántóföldet, kertet, gyümölcsöst, lakóterületet nyertek így. Sok földrajzi név és múlt századi térkép és egyéb levéltári forrás bizonyítja ezt: különösen az -ortás, -ortása végződésű dűlőnevek az elterjedtek. Az erdőirtás eredeti kifejezése az ortás volt a Bükkben. Ugyanakkor már századunk elején sem ennek felel meg igealakja: ortani azt jelenti, megtisztítani a legelőt a bokroktól, gazoktól, néhány vadon nőtt fától. Ehhez ortókapát (Diósgyőrben: gyükerkapá) használtak elsősorban. A tulajdonképpeni erdőirtás az erdő fáinak kitermelése fadöntéssel majd tuskózással. Az utóbbi a fatövek eltávolítása, felhasgatása, majd ezt követi a talaj elegyengetése és az irtványgazdálkodás. Tekintettel arra, hogy erdőfelújításkor is kitermelik egy-egy erdő faállományát és ott újból erdő lesz, ezért pusztán a fadöntés még nem jelent irtást, hanem ezt egyre inkább a tuskózásta értik több bükki községben. Répáshután is, ha azt akarták mondani: „Megyünk irtani az erdőt", így hangzott: „megyünk kiszedni a tuskót". Azortovali jelentése: feltörni, feltúrni, tehát, mezőgazdasági művelésre alkalmassá tenni. Abban az esetben, amikor a répáshutai telepesek közös erdőjéből irtottak kerteknek területet, először szétosztották az erdőt, tehát a fákat is illetékeik arányában egymás között. Kidöntötték a fákat, elszállították a kitermelt faanyagot és szedték ki a fatöveket. „Nehéz munka volt. Édesapám csákánnyal, vasrúddal fstanga) dolgozott. Körül aláástunk a tuskónak, amennyire tudtuk, kivagdostuk fejszével, aztán keresztültettünk egy fát és így feszítettük a stangával. ökörrel és lóval is lehetett kiforgatni." A kiszedett tuskókat vagy széthasgatták kínosan nehéz munkával és elszállították tüzelőnek, vagy otthagyták két évig, hogy minél jobban elrohadjanak. Burgonyát ültettek ebbe a talajba, szántani nem kellett az első évben: „Kapa után ültettünk. A második évben szántottuk 20 30 centire és ültettük a krumplit. Mélyebbre, mint az Alföldön." Karókkal jelölték ki a nyilasokat. Mesgyét is hagytak, ennek a helyi neve medza. Két évig nem trágyázták. Ma már burgonyának sem jó mondják helyben - „a vaddisznó kitúrja". Az irtás ugyanúgy folyt le Répáshután, ugyanolyan eszközökkel, mint a többi bükki helységben, melyek törzslakossága sok évszázada itt élő magyar (keleti palóc) helységalapítók leszármazottja. Az erdőnevelés 80-100 év előtti legegyszerűbb módja a természetes felújulás volt. Miután kidöntötték az erdő fáit (néhányat magnak meghagyva), a fatövekből idővel új hajtások nőttek, ezekből új fák erősödtek. Ezt a sarjerdőt (általánosan ismert kifejezés) gyér it ették, tehát ritkították, ahogyan a fejlődőképes fák érdekében ez szükséges lett. Az 1920-as évektől kezdve az állami és magán erdőbirtokon szervezett, tudatos erdőfelújítást végeznek. 12-13 éves kislányok, menyecskék és néhány fiú járt Répáshutáról ültetni és csemetét gondozni. Reggel 6 órától este 6-ig folyt a munka a Singlár alatt. Délben egy órás ebédidőt tartottak. Keveset kerestek, ezért a lányok inkább elmentek szolgálni. „Amit itt kerestek, ki is hordták maguknak a táskában." ősszel tölgy- és bükkmakkot szedtek köténybe. Innen kosárba, zsákba rakták át és este behordták a 68