Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás

bükki községekben is: „Leközelítjük a fát." A hagyományos paraszti erdőgazdálkodásban nagyon leegyszerűsítve folyt a faközelítés. Amennyiben a helyi erdőbirtokossági társulás fogadott napszámosokkal vagy erdőmunkásokkal termeltette ki erdőjét, a közelítés nem különbözött a korabeli iparszerű formában végzettől. Viszont, amikor egy-egy birtokossági tag maga termelte ki az osztozáskor (nyilhúzáskot) neki jutó faanyagot, akkor nem rakott szabályos sarangot (farakást), hanem segítőtársával lehordta szekeréig vagy szánjáig a kidöntött és feldarabolt fatörzset és fagallyakat. Ha be tudott állni lóval vagy ökörrel vontatott szállítóeszközével egészen a fákig, nem is közelitett, csak szállított. Tehát az esetek túlnyomó többségében nem használta a „nagyüzemi" fakitermelés egykori közelítőeszközeit. Legfeljebb a legegyszerűbbeket: az emberi erővel végzetteket. Több körülménytől függött, hogyan közelitettek a répáshutai erdőmunkások. Számításba kellett venni a lejtő esésszögét, a kívánt távolságot, a készített vagy készítendő faválasztékot, a rendelkezésre álló eszközöket, az évszakot, az időjárást és nem utolsósorban a munkaadó előírásait. Mint hegyvidékeinken máshol is, itt is emberi erővel, igavonó állatok erejével, gépi erővel vagy csúszdák igénybevételével végezték, végzik ezt a műveletet. Kézzel átdobálták a rakodóhelyig akkor, amikor nem kellett tartani attól, hogy megsérül a fa. Tűzifa kitermelésekor (ölfa) volt ez gyakori. Ölfát baktatva is közelítettek, vagyis görgették lefelé a feldarabolt tűzifát. Rövid kis hordozórúd segítségével a vaskos rönköket lehetett vinni, ezt leggyakrabban a mészégetők használták a kemence fűtésekor, de ha kellett, az ölfavágók is. Elöl ketten, hátul is ketten fogják és ezen a két rövid rúd- vagy lécdarabon fekszik a súlyos fatörzsdarab. Nincs általánosan használt elnevezése („fahordó fa"). Általánosan elterjedt faközelítő eszköz, mely segítségével emberi erővel közelítenek, a gyalogszán vagy közelitőszán, másképp: kéziszán. Répáshután az 1920-as évekig használták az országszerte ismert egyszerű gyalogszánt és a szénégetők magasan ívelt „orrú" kéziszánját. Az előző két talpa enyhén ívelt részben vagy tört vonalban végződik. Két-két szánkóláb, azaz sulyok tartja a talpakat összekötő két eplényt. Az eplényekbe fúrt. négy meredeken álló karó rakonca) tartja a rakományt. A talpak orrvégződéséhez itt is erősítettek vékony kötelet. Többen egy-egy vékony rudat is kötöttek a szánkó orrához. (Répáshután az idősebbek szankinak mondják a kézi- vagy gyalogszánt. Nincs külön neve a talpnak, hiszen a két talp maga a szán. A rakonca: klanyica. az eplény: oplen, A sulyok: pfesztyik.) Ezzel jártak gallyért az erdőbe, télen kis szállítóeszköz volt a faluban. Arról megoszlanak a vélemények: vajon erdei faközelítésre igénybevették-e? Véleményem szerint igen, amikor szükség volt rá. Tehát, nem volt annyira elterjedt eszköz, mint a későbbi erdei gyalogszán. A másik fajta a hroncsaki, a nagyorrú szánka. Annyiban tér el az előzőtől, hogy két talpa elöl vállmagasságig felnyúlik és befelé hajlik annyira, hogy a szénégető közéjük állva tudja irányítani, húzni, még gyakrabban visszatartani. Könnyű kis szán, sulykai rövidek. Gyakran egy-egy fogót is vésnek a két talpvégbe. A legutóbbi évekig a szénégetők célszerű eszköze volt a bükki barkó községekben, de a gömöri palóc községekben is.

12 Nyáron is könnyen csúszott az avaron, alkalmas volt arra, hogy innen-onnan 12. A HERKELY K. által gömöri szánkónak nevezett eszköz Borsodban is elterjedt a szénégetők körében, s nemcsak a barkó falvakban. V. ö.: HERKELY K. 1941. 262. 5 Répáshuta 65