Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás

összeszedjék segítségével a sérült vagy kiszáradt fák anyagát a szénégetők. Az 1920-as évektől az 1950-es évek végéig az ölfavágók, újabban termelök kézi közelítőeszköze a szanka, a gyalogszánkó. Miután az erdészet kötelezte arra a termelőket, hogy lehordják az útra a kitermelt faanyagot, megfelelő eszközt kellett ehhez készíteni. Többen, többféle szánkót készítettek, míg általánosan elterjedt a szanka, gyalogszánkó, ugyanez Szilvásvárad környékén füles szánkó} * Kizárólag iparszerű fakitermelés eszköze, ezért kint készült az erdőben, haza nem is hozták, itthoni munkára nem volt alkalmas. A szánkókészítéshez a fejszén és fűrészen kívül vittek magukkal vésőt, fúrót, kétnyelű kést. Először kiválasztották a két talpfát. Legjobb volt erre a kőris, mert szívós, könnyű jói csúszik, de megfelelőnek tartották a szilfát vagy a bükkfát is. A végén görbülő talpfákat elvágták fűrésszel, majd fejszével, kétnyelű késsel megfaragták. Ellentétben az előző két szánkóval, nem véstek be a talpakba sulykokat, hanem közvetlenül ezekbe erősítették be a két eplényt. Beékelték vagy egyszerűen befúrtak a két talpba és egy-egy vastag faszeget belevertek. A két talp hossza kb. 180 cm volt, ebből mintegy 90 cm a nyél. Mindkét orrvéget kifúrták és egy-egy fogantyút (rucski) erősítettek bele kívülre. A talpak magassága 10-15 cm volt, vastagsága 6-8, a szánkó szélessége 1 m volt. Az eplényeket a végektől befelé 10-10 cm-re kifúrták: ide erősítették be a rakoncákat, melyek a rakományt tartották. Legszívesebben szilfából faragták ki az eplényeket, somfából a rakoncákat. Amilyen fajta fa volt a közelben, olyannal dolgoztak. (Bükk, tölgy, de kedvelték a veresfenyőt is. l-l rakonca 60-70 cm hosszú volt.) A részek helyi szláv névanyaga teljesen megyezik a korábbi típusok megfelelő részneveivel. Meredek hegyoldalról történő közelítésre szánták, ezért volt olyan az orra, hogy kissé meghajolva lehetett csak - a fogantyúkat markolva - emberi erővel lassítani a megrakott szánkó haladását. A favágók rendszerint ketten dolgoztak, párban. Együtt kidöntöttek egy fát, legallyazták, egyikük - ha kellett, hasgatott - összedobálta a kész faanyagot, közben társa már elment a szánkóért. Vállon felhozta, ketten megrakták a szánkót 1 méteres tűzifával, 1 méteres, gömbölyű dorongfával, hasábfával, (scsipane), gallyfával (haluzina). Negyed vagy fél m

3 fát raktak rá egyszerre. Nem kellett lekötni a rakományt, a raksúly, a lejtő esési szöge, az első rakoncák együtt megtartották. Amikor nagyon meredek helyről kellett leközeliteni a fát, az első rakoncákat megerősítették még egy-egy újabbal (erősített rakonca). Más esetben ugyanezért egy vastag fahasábot fektettek a két első rakonca elé az orrokra.. Míg az egyik termelő lement a rakománnyal, a másik tovább készítette a következőt. Társa beállt kissé meghajolva a szánkó talpvégei közé, lefelé nyomta a fogantyúkat, nagy erővel tartotta vissza a ránehezedő terhet. Régebben láncba kötött hasábfákat erősítettek a szánkó végéhez, hogy ne „hajtson" annyira. Ha veszélybe került a szánkával közelítő, oldalra rántotta a szánkót, ő maga ellenkező irányban félreugrott, nehogy rázúduljon a súlyos farakomány. Nyáron azért volt nehéz gyalogszánkóval közelíteni, mert olykor húzni is kellett, télen pedig nagyon csúszott. Ezért rendszerint nyomot készítettek. Végigmentek a legegyenesebb, legközelibb irányban a termelés helyétől a ra13. Bakó Ferenc szíves közlése. 66