Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Kriston Vizi József: A fiatalság életmódja és társas élete

meg, amikor kettesben voltak. Még este is, ha a sötét utcán mentek valahová, s valakivel találkoztak, úgy váltak szét és mentek egymás mellett, mintha semmi közük sem volna egymáshoz. A lányok egyébként is igen óvatosak voltak, s rögtön megjegyezték, ha „valamelyikük nagyon jóba volt a legénnyel." A néhány megesett lány példáját mindig emlegették, főként akkor, ha azt nem követte házasság. De a legénynek is sokáig felhánytorgatták a társai, hogy „ha akkor jó volt, később már nem is kell? !" A lányok biztosak már csak akkor voltak, ha jegyben járták, de úgy tartották, hogy „a lány csak az utolsó nap engedjen a legénynek". E fiatalok ünnepekkor megajándékozták egymást. Főleg a legény igyekezett minden jelesebb alkalomkor valami figyelmességgel beállítani, így pl. Mikulás napjára, karácsonykor és búcsúnap, valamint a lány névnapján kedveskedett. Mivel ekkortájt már mindenhová együtt jártak, így természetes volt az is, hogy amikor a lányt barátnője az esküvőjére hívta meg, vele együtt ment a legény is. Ha koszorúslánynak választották, akkor pedig udvarlója kisvőfélyként vett részt a lakodalom menetében. Hosszú és nehéz idő várt a fiatalokra, amikor a legény katonának vonult be. Az itthon maradott lány gyakran ellátogatott leendő apósáékhoz, és ha a levelezés mellett mód nyílott a találkozásra, akkor ő is elutazott a legény szüleivel a távoli laktanyába. Amikor bál volt a faluban, az itthon maradt lány sem ült odahaza, hanem anyjával vagy a legény fiútestvéreivel együtt ment el.« Ilyenkor úgy illett, hogy csak a rokonfiúkkal táncoljon. A hosszú udvarlással telt esztendők után a fiatalok többnyire csak a katonaidő leteltével gondoltak házasságra. De gyakorta előállott az az eset is, hogy mihamarabb „menyecske kellett a házhoz", lévén a családban sok testvér vagy beteg édesanya. Ilyenkor aztán nemigen a legény vagy a leány óhaját vették figyelembe, hanem párválasztásukba a szülők - érdekük szerint - szóltak bele. Ez esetben csupán a határozottabb fiatalnak volt valami esélye, de aki meg sem próbált ellene szólni, „azt az öregek összegabalyították, mint két bornyút az istállóban..." A fentebb leírtak azonban napjainkra már csupán emlékekként rögzültek adatközlőink tudatában. Az életmódot és szemléletet megváltoztató külső hatások Pépáshutát sem kerülték el. Az oktatás új rendszere és a továbbtanulás kiszélesedett lehetőségei, a munkavállalás egyre újabb és távolabbi területei vagy pedig a villany megjelenése a faluban számos olyan alkalom megteremtését idézte elő, amely addig ismeretlen volt. A szombat és vasárnap esti filmvetítések, a rádió és a televízió elterjedése, valamint a városi kultúra közvetlen behatolása új elemekkel gazdagította a fiatalok életlehetőségeit, egyéni céljaik beteljesülését. E nagyméretű változások közben szinte törvényszerűen szűntek meg a társas élet tradicionális alkalmai. Főként azok, amelyek egy korábbi gazdálkodási rend szervezetén belül létezhettek csak (pl. a fonó). Az egyént érintő és befolyásoló erkölcsi kötelékek fellazultak, majd napjainkra szét is szakadtak. Az addig zárt és alig differenciált közösség elveszítette a korábbi ellenőrző, valamint a hagyományokat átörökítő szerepét. A fiatalok természetes igényeinek nem áll útjában szülői „nosztalgia", amely gátolná a legifjabb nemzedék vágyainak kibontakoztatását. Ezt az igen szimpatikus vonást figyelhettük meg az idősebb adatközlőkkel való beszélgetések során is, akik megmosolyogják ugyan unokáikat, mondván: „már nincs jó nótás hangjuk és a régi táncokat hírből sem ismerik"; de nem felejtették el, őket még szigorúan büntették, mikor az iskolában szlovákul szóltak egymáshoz. A fiatalok napjainkban már ismerősként mozognak a falun kívül 398