Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Kriston Vizi József: A fiatalság életmódja és társas élete

játék a magyar „Csőn, csőn, gyűrű .. ."-höz hasonlít,

20 ámde énekes-dalos változat nélkül sikerült csak feljegyeznünk. A fiatalok körbeültek, s közülük egyvalaki gyűrűt, cukrot vagy pénzdarabot vett a kezébe. A többiek maguk elé tartották mindkét tenyerüket, mintha imádkoznának, csak éppen felül egy rést hagytak. Eközben kijelöltek egy másik személyt is, akinek ki kellett székével fordulni. A középen álló elindult, s a többiek tenyerébe vágva jobbról balra többször is körbejárt, miközben ezt mondogatta: „Hadam, hadam, hadacsku, /Na mákovim kolacsku, /Do ho ma, na hoda, /Boje szvata nyegyela!" Négyszer-ötször is megismételte ezt, akkor is, ha közben már valakinek a tenyerébe ejtette a gyűrűt. Amikor befejezte és mindenki összezárta a tenyerét, akkor a találgatásra kijelöltet megkérdezték, hogy szerinte kinél van a gyűrű. Csak egy nevet lehetett mondani, így addig maradt benn, amíg ki nem találta. Volt, hogy a többszöri sikertelenség elhúzta a játékot, ezért egyesek különböző módon jeleztek a keresőnek. Ha ezt észrevették, akkor a szabálytalanul segítővel cseréltettek helyet, és így büntették a többiek nagy nevetésére. Az ilyen, már mozgalmasabb játékot használta ki egy-egy legény, aki hirtelen elfújta a lámpát. Ez volt a jel, s a többiek igyekeztek a sötétben maradt lányokat ölelgetni, megcsókolni. Gyakran történt, hogy amikor a fiúk előbb eljöttek a fonóból, a ház körüli patak árkába guggoltak, és az utcára érő lányokat onnan kibújva ijesztgették, hazáig kergették őket. A fonóba járás Luca-naptól Háromkirályokig szünetelt, mondván, hogy „nem fog tojni a tyúk", illetve hogy „gyűlni fog az ujjok". A lányoknak ilyenkor már úgyis az ünnepi készülődésben kellett segíteni, míg a fiúk a betlehemezed szövegét gyakorolták közösen. A fonók - vegyes jellegüknél fogva - nem lehettek a fiatalok elkülönült ünnepi mulatságainak színhelyei, így azokat más körülmények között bonyolították le. Végül az egyre olcsóbb és változatosabb gyári textilneműek elterjedése községünkben is azt eredményezte, hogy a 60-as években felhagytak a kender feldolgozásával. Ezzel egyidejűleg természetesen megszűnt a fonó is, mint alapját vesztett tevékenység, amelyre egy közösségi szokásgyakorlat komplexuma épült. A téli időszak estéi mellett a rendszeresen visszatérő hétvégi pihenőnapok is számtalan alkalmat teremtettek a répáshutai fiatalság társas együttlétére. A hosszabb ideig távollevők kivételével szombaton délután és estefelé mindenütt együtt voltak a családok, és megelevenedett a falu. Az ölfavágók és a mészégetők is úgy igyekeztek, hogy napnyugtára otthon legyenek. A szénégetésnél dolgozók ilyenkor úgy osztották be a munkát, hogy az idősebb ügyelt, a legény csak reggel és délután ment ki megigazítani a boksát, egyébként hétfő reggelig a faluban volt. Amikor a legény hazaért, először evett, majd megtisztálkodott és átöltözött. Anyja már előkészítette a pénzt, hogy fia minél előbb mehessen szétnézni. Ilyenkor a gyülekező társak leültek a kocsmában, és ketten vagy hárman kikérték az első 1—1 liter bort. A tisztesség szerint aztán így járt ez körbe, míg tartott a beszélgetés az eltelt hétről és saját dolgaikról — akárcsak arrább ülő idősek között. Szombat este sem várták meg a kocsmazárást, hanem felkerekedtek és elindultak 20. Vö.: KERÉNYI Gy. (szerk.) 1951. 74-76. - „Paticska" néven a Zempléni hegyvidék középső részéről ismerjük, míg a hegyközi Pusztafaluban „Itt a lakat, itt a kulcs..." kezdősorral ugyanígy játsszák (saját gyűjtés). KRISTON VIZI J. 1981. 335-347. 394