Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Kriston Vizi József: A fiatalság életmódja és társas élete

távon keretet adó életviszonyok összességébe. Ez — a még hagyományosnak mondható körülményeik miatt - a mai idősebb korosztály esetében többé-kevésbé kitapintható, s bizonvos tradicionális elemek továbbélése folvtán még az 50 év körüliekre is áll. Annak ellenére, hogy a községen belül a fiatalság társas együttlétére azt követően is megvoltak (megvannak ma is) a sajátos alkalmak, s az is igaz, hogy az 1940—50-es években még újabb színekkel bővült a lehetőségek sora, ez az utóbbi időszak már egyre több külső inspirációból táplálkozik. így mindinkább nyilvánvaló az a — törvényszerű — folyamat, melyben a társasélet és az ezt erősítő szórakozási alkalmak köre átalakul; a korábbi funkciókból már csak egyes elemeket őriz meg vagy ment át. A hagyományos értelemben vett közösségi alkalmak jó része a fiatal korosztály tagjainak részvételével szerveződött, s kizárólag vagy részben az ő jelenlétükön alapultak. A kifejezetten ifjak jelenlétét feltételező társas összejöveteli (munka és szórakozás célú) formák mellett a lányok és fiúk korcsoportjai egyúttal aktív mozgatói voltak az ünnepi szokásgyakorlatok legtöbbjének is. A fiatalság együttlétére Répáshután is a társasmunkák egyes alkalmai biztosítottak lehetőséget. Az egyik ilyen volt a talyúfosztás, ami általában a hideg beálltával kezdődött, s kb. egy hónapon keresztül minden este összegyűltek a rokonok és szomszédok nőtagjai — közöttük szép számmal a lányok. Általában utcarészenként, így több helyen is fosztottak egy-egy család lánytagjának számára. A meghívottakat korábban csak kevéske cukros vízben felfőzött aszalt erdei gyümölcsökkel (alma, körte, som) kínálták. Később a iosztóknak már sütemény, egy kis pohár pálinka és bor is járt, s csemegekent főtt kukorica is került. Az 1960-as években pedig a tányérokat kolbásszal, szalonnával és tepertővel illett megrakni. A tollfosztás menetét gyakran a legények megjelenése zavarta, akik az idősebbek bosszúságára és a lányok nevetős riadalmára a szépen növekedő tollkupacok közé fújtak. Ez a társasmunka a lányok részéről az 1970-es évekre már elvesztette korábbi vonzó szerepét, mivel a stafírung városi beszerzésében megfigyelhető — s egyre növekvő — presztízsigény magát a munkát szinte teljesen visszaszorította. E (feldolgozó jellegű) munkák sorában említjük meg a disznóölést is, amely a családok életében igen jeles alkalomnak számított. Erre mindig csak a tél beálltával és csak ráérő időben, így főként vasárnap került sor. Az állat leszúrásánál, majd darabolásánál mindig segédkezett egy-egy legény is. A lányok a zsír kisütésében és a belsőségek főzésében, valamint az esti disznótor elkészítésében vették ki részüket. Ezután ők is a meghívott rokonok, cimborák társaságában mulattak gyakran hajnalig. Míg a tollfosztásban és a disznóölésben résztvevők mindig egy-egy család céljaira végezték a munkát, addig a fonásban együtt ténykedők már saját hasznukra dolgoztak.

1 s A decembertől februárig működő fonók itt is a munka monotóniájának feloldására, annak bizonyos fokú serkentésére, s a résztvevők téli szórakozási igényeinek egyfajta kielégítésére szerveződtek. Mindezekkel együtt Répáshután is a fonó mutatkozott a közösségi szokások hagyományozodása és a párválasztás szempontjából a korábbi évtizedek egyik 15. Vö.: BAKÓ F. 1968. 275. a kenderfeldolgozásról. Ugyanitt úgy fogalmaz, nogy „Répáshután és Bükkszentkereszten nem termett kender..." aminek egyes adatközlők elbeszélése ellentmond. „A faluban kis területen, az ortási részen és a Malinyács mellett is voltak a répásiaknak kenderföldjeik. Az áztatást a mocsilánál végezték." (Szívós Béla, 49 éves adatközlő') 392