Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Kriston Vizi József: A fiatalság életmódja és társas élete

A fentiekből is kitűnik, hogy főként az iskoláskor végén már számos munkában jártasságra tett szert, sőt önálló munkát végzett a család ifjú tagja. Ezt követően viszont — a bevett szokás szerint — a hat elemit vagy a nyolc osztályt elvégzett fiútól és lánytól szülei és környezete elvárta, hogy egyre inkább részese legyen a nehezebb és minél sokoldalúbb munkának. Mindemellett (más községek szokásával és megítélésével szemben) Répáshután sokkal kisebb jelentősége volt a bérmálkozásnak, amely itt legfeljebb csak megerősítette a fiatal helyzetét egy újabb korcsoport élethelyzetébe való kerülés során. Ezt magunk részéről a — más tekintetben is megfigyelt — „lazább", kötetlenebb vallási életnek tulajdonítjuk, lévén a község olyan Bükkszentkereszthez tartozó filia, ahol az utóbbi évekig templom sem volt; a miséket az iskolában tartották. Bérmálkozni tehát előbb Hámorba, majd Bükkszentkeresztre jártak az ifjak. Mire onnan visszaértek, otthon a keresztanya már megfőzte az ebédet és tortát sütött, ajándékba ruhát vagy ruhának való anyagot adott. A mai kordivat szerint karórát, nyakláncot és pénzt kapnak a keresztgyermekek. Mint láttuk, elsődlegesen a munkára foghatóság az, amely a család számára már addig is sok mindent elárult a fiúról és a lányról. A szülők egymás között örömmel, később már természetszerűleg vették tudomásul, ha gyermeküket igyekvőnek látták. Az apák a kocsmában, az asszonyok a kapuban megállva emlegették egymásnak: „láttam a fiadat itt meg itt", vagy „de jól hajtja már az ökröket!" stb. Már a serdülőkor kezdeti szakasza is számos egyéni eltérést mutat a fiúk-lányok e csoportján belül. Ezt — mint utaltunk is arra — az egyes családok körülményei hívták életre a megélhetést biztosító foglalkozási módozatok (fuvarosság, mész- és szénégetés, favágás) típusain belül. Az apa által irányított munka jellege, az abban való szükségszerű részvétel egyértelműen befolyásolta a fiúk falubeli együttlétének, csoportviszonyaiknak alakulását. Ahol az apa fuvarozásból tartotta fenn családját, ott többnyire a fiú is hasonló megélhetésre törekedett. 12—15 évesen már önállóan végezte ezt a munkát, így az apa mész- vagy szénégetésre társulhatott egy-egy hasonló korú rokonférfival, s ilyenkor a fiú nekik fuvarozott. A vagyoni helyzet ugyanis arra már nemigen adott lehetőséget, hogy két pár ökröt vagy lovat is tartsanak. Ha együtt fuvaroztak, akkor hetente két-három alkalommal is elmentek Miskolcra az erdészettől bárcára megváltott tűzifát eladni, vagy a felszabadulás után azt sóért, borért elcserélni. A fuvaros fiúk közül már többen is jól forgatták a kaszát 14—15 éves korukra. Igencsak büszke volt az az apa, akinek a fia ilyen idős korban legalább úgy, vagy még jobban vitte a rendet, mint az öregebbek. így jó néhány napszámos fizetségét megtakaríthatták. A fiú segédkezett abban is, ha apja eladni szánta a tehenet vagy az ökröt. Ilyenkor ő vezette a jószágot a miskolci, a bélapátfalvi vagy a sajószentpéteri vásárra. Ott, ahol az apa már korábban is mészégetéssel foglalkozott, igyekezett minél előbb e munkába fogni iskolavégzett fiait.

4 Ettől fogva hosszú ideig együtt dolgoztak, még akkor is, ha a legények közben megnősültek. A fiúk tulajdonképpen az összes idetartozó munkában részt vettek: szedték a követ, majd a megfelelő helyre hordták, szállították a szükséges fát, segédkeztek a rakásban, s éjjelenként a tüzelésben is. Szállásuk egész héten az erdőben felállított gunyhó volt, amit a falutól való nagyobb távolság miatt csak hét4. A mészégetésre társult családi munkaszervezethez vö.: BAKÓ F. 1963. 303-304. 387