Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Kriston Vizi József: A fiatalság életmódja és társas élete
végén hagytak el. Mikor kiadták a kemencét, azaz befejezték a mészégetést és elszállították Szilvásra, akkor apjuk vagy behívta legényfiait a helyi ivóba, vagy a fiatalabbnak a kocsmaoldalhoz vitte ki a pálinkát vagy a bort. Aki szenet égetett, annak többnyire elegendő volt az egy fiú segítsége is, akinek ritkán a fa fuvarozásában, inkább a boksa rakásában, az igazításban, majd a széthúzásban volt állandó feladata. A szénégető munka azonban a többi foglalkozáshoz képest — a felszabadulás előtt — csekélyebb arányú volt 5 , mert a faszén felvevőpiaca inkább csak egyes délbükki falvak (Bogács, Cserépfalu, Mezőkeresztes és Mezőcsát) tüzelős malmaira korlátozódott. A konjunktúrájával járó jelentékenyebb anyagi haszon az utóbbi időkben azt eredményezte, hogy a fiatalok közül többen is otthagyták korábbi munkahelyüket, s a gyorsabb jövedelemszerzésnek ezt a módját választják. Az eddig felsoroltak mellett sokak számára a fiatalok munkaerejét igencsak próbára tevu ölfavágás jutott, mint a megélhetés gyakori formája. Az ifjabbak először még csak a gallyazást, a könnyebb darabok hordását végezték napszámban, vagy a csemetések köré kerítést állítottak. Aki már jobban bírta, az beállhatott valamelyik párba vagy újabban a bandába. Mivel a nyilasonként kiosztott munka helye általában a falutól gyakran nyolc-tíz kilométerre esett, így ők is kunyhókban laktak. Szórakozás gyanánt este 10—11 óráig is elhallgatták az idősebbek meséit. Sok fiatal ekkor hallott először hosszabb elbeszélést, mesét az ,»idegenből jött" (parasznyai vagy bükkszéki) emberektől. Az ősztől késő tavaszig tartó időszakban sokszor este dütötték a fát, s ha „kijött a hold", akkor pucolták. A fiatal és erős legénynek főként az összevágásban (darabolás), valamint az űrméterbe rakásnál volt kiemelkedő szerepe. A 30-as esztendőkben egy köbméter után átlagban egy pengő járt. A fiú vagy legény két részletben kapott fizetését is (előleg és munkabér) az anya vette fel az erdészettől, amit a szokás szerint ő is kezelt. Ebből vásárolták meg a szükséges öltözetet, s ebből kért a legény, ha szüksége volt báli- vagy kocsmapénzre. A fent említett főbb tevékenységtípusok jelzik azt is, hogy a serdülő fiúk és legények számára nem egyformán jutott alkalom a heti munka melletti közös időtöltésre, a korcsoportjaiknak megfelelő társas együttlétre. A fuvarozást folytató ifjú minden este hazatért, hacsak távolabb (pl. ózd, Bódva-vidék) nem vállaltak munkát. Szülei nemigen szóltak bele, hogy merre és meddig járt. ő dolga volt, akár egész éjszakára is kimaradhatott, de hajnalban már az istállóban, a jószág körül kellett lennie. A mészégetést végző fiatal legföljebb a hét közepén (szerdán) ment be a faluba, hogy másnap reggel jó korán visszainduljon a szombatig szükséges ennivalóval. Az ételhordás ugyan az asszonyok feladata volt, de a kinnmaradt idősebbek nem szóltak érte. Maguk is úgy tartották: „a fiatal még most menjen". 6 A távoli erdőmunkán levő fiatalok időtöltését röviden már említettük, utalva arra, hogy ők egész héten távol voltak. A szénégetésnél segédkezők viszont többnyire hazajártak, úgy osztva be a munkát, hogy az égetés alatti vigyázás napközben essen rájuk. 5. A bükki szénégetésnek a múlt század végétől megfigyelhető relatív visszaeséséhez lásd: SZILAS G.-KOLOZSVÁRY Sz.-né. 1975. 158-159. 6.Vö.:BAKÓF. 1968.277. 388
