Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Michal Markuš: Táplálkozás

nyíló völgyein, alkalmas kivezető útjain, jobb kapcsolatot tudott tartani a termékenyebb és enyhébb éghajlatú Alfölddel. így a teheneknek volt elég legelőjük, a sertések tartását pedig igen megkönnyítették az itteni lombos erdők. Az itteni bükkös erdőkben, ha jó esztendő volt, bőségesen megtermett a makk, amitől rövid idő alatt meghíztak a disznók. A 19. század első felében a répáshutaiak jellegzetes, magas növésű „veres disznókat" tarthattak. Erről a disznófajtáról Reguly Antal is megemlékezik.

2 7 Ezek a veres disznók ha nem is híztak meg magasabb súlyra, előnyük volt, hogy ellenállóbbak voltak a járványokkal szemben, a hideget is jobban bírták. Ezt a veres szőrű, erdei vagy hegyi sertést a 19. század második felében délről importált, kisebb növésű, de zsírosabbra hízó „manga" vagy mangalica fajta váltotta fel. A hizlalás általában ősszel, a makk lehullása után az erdőn ment végbe. A környékbeli kincstári bükkös erdőkben kétfajta hizlalásra emlékeznek. Voltak disznókondák, amelyeket reggel hajtottak ki az erdőre, ezek aztán este hazajártak. Ilyen volt a község kondája, amit a község által fogadott kondás őrizett. Ebben a községi kondában kb. 50—60 disznó volt. Voltak azonban olyan kondák is, amelyeket távolabbi vidékekről (alföldi nagyobb uradalmakból) hajtottak fel a Bükk erdőségébe. Ezekben a disznók száma elérte a 200—300 darabot is. Ezek a kondák éjjelnappal kinn tartózkodtak az erdőben. Hízási idejük sokszor eltartott egészen a hó lehullásáig. Az itt hizlalt disznókat a miskolci, egri, rozsnyói, sokszor a Kassa környéki paraszt-hentesek (íkvarkári) kinn az erdőn válogatták ki és vásárolták fel a tulajdonosoktól. A répáshutaiak szerint a bükkmakkon (bukvica) hízott disznó igen jóízű és puha szalonnát adott. A tölgymakkon (dubové žalude) hízott disznó szalonnája már sokkal keményebb volt. A répáshutaiak szerint az erdőn hizlalt disznókat vágás előtt tanácsos volt két héten át az ólban tovább tartani, s ekkor kukoricadarával, főtt krumplival tovább hizlalnic Ezzel a hizlalással finomodott a szalonnája. Voltak fuvaros-gazdák, akik ezt a hizlaló javítást árpadarával végezték. Hajó volt az idő, akkor egy-egy mangalica 150—200 kg-ra is felhízott. A makkal való hizlalást egyes répáshutai családok mais gyakorolják. Már nem hajtják ki a disznót az erdőre, de ősszel kimennek és a lehullott makkot zsákba szedik, s úgy hordják haza. A disznóvágások időpontja mind régebben, mind manapság, karácsony- és újévtájban szokott lezajlani. Igen figyelemreméltó, hogy a disznóvágás módjai, hagyományai a községben nem egyformák. Egyes családok, főleg a fuvaroscsaládok leszármazottai a levágott disznó szőrét szalmával égették le. Vannak azonban olyan családok is, ahol a szőrt forrázással (obarenie) távolítják el. A disznó felbontása se történik egyformán. Vannak akik a letisztított sertést a két hátsó lábára kötött hurokkal egy keresztfára (krumholc) húzzák fel és úgy kezdik a disznó felbontását. Igen sok helyen a megtisztított disznót a forrasztótekenőbe (obarové koryto) fektetik, s úgy fognak hozzá a bontáshoz. A hurka készítésében is vannak különbségek. A hurkatöltelék egyes családoknál főtt árpakásából, másutt rizsből készül. De vannak olyan családok is, ahol a hurkába (jaternica) vízben áztatott zsemlét töltenek. A disznógyomor elnevezése se egységes. Vannak, akik a hússal tömött gyomrot maceknak, mások švankésnek vagy presburstnak nevezik. Igen figyelem27. REGULY A. 1851 (1975) 24. 215