Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
D. Fügedi Márta: Kenderfeldolgozás és vászonfelhasználás
felsőblúzként is viselték. A bükkalji falvakban az asszonyok vászoningje és pendelje külön volt, de Répáshután nem viseltek ilyet. Vászon alsóneműt csak a mai legidősebb nemzedék viselt fiatal korában, a század elején, az ettől fiatalabb asszonyok már csak gyolcs alsóneműt használtak. Mint más vidékeken, szükségből Répáshután is varrtak befestett vászonból felsőruhát a világháború alatti és utáni szűkös években. A házivászon viseletben való felhasználása tehát a két előbb tárgyalt felhasználási területhez viszonyítva jelentéktelennek tekinthető, hiszen Miskolc közelsége és a paraszti díszesség iránti igénytelenség következtében a viselet Répáshután gyorsan polgárosodott, a hagyományos szabású, házivászonból készült ruhadarabok csak munkaruhaként maradtak meg, éppen alapanyaguk jó tulajdonságai miatt. A vászonfélék díszítése is az eddig megfigyelt praktikus szempontokat és nem az öncélú díszességet tükrözi. Bár alkalmaztak egyszerű, szerény díszítményeket a különböző funkciójú textíliákon, de ezek nem feltűnőek és nem egyediek. Ez a jelenség azért is figyelemre méltó, mert a vászonfélék szövését éppen olyan vidéken csináltatták, amely textildíszítő kultúrájáról híres, hiszen a Bükkalja falvaiban mind a vászonhímzéseknek, mind a díszes szőtteseknek nagy hagyománya és gazdag motívumkincse őrződött meg egészen a 20. század közepéig. 1 ' A szerényebb igények mellett feltételezhetően a bérmunka viszonylagos drágasága is közrejátszott abban, hogy a répáshutai asszonyok a vászonféléket csak szerényebb mértékben díszíttették. A szőttesdíszek keskeny csíkminták voltak, piros vagy piros-kék színben. A minták elnevezéseit éppen azért nem nagyon ismerik a répáshutai asszonyok, mert azokat a szövő cserépfalusi asszonyok ízlésére bízták, maguk, mivel nem értettek hozzá, nem szóltak bele. A hímzéstechnikák közül merkelés néven itt a vagdalásos technikát ismerik, alkalmaztak emellett keresztszemes öltést, valamint az előrajzolt, drukkolt minták kitöltését. Ezek a textildíszítő eljárások azonban csak a 30-as évektől terjedtek el, elsősorban a fiatalabbak, a lányok hozták divatba, Miskolcon vették vagy drukkoltatták. Bár a ken derfeldolgozás elsődleges célja egy-egy paraszti gazdaságban a házi szükséglet ellátása volt, a jelentős kenderfeldolgozással bíró falvakban a saját szükséglet mellett eladásra, cserére is jutott a félkész vagy kész termékekből. Sőt, a végvászon bizonyos tőkét is jelentett egy-egy családnak, melyet, ha a szükség vagy egy-egy nagyobb beruházás úgy kívánta, pénzzé lehetett tenni. A kenderfeldolgozás és a vászonfelhasználás egyes vidékek, falvak között sajátos munkamegosztást és cserekereskedelmet is kialakíthatott. 1 2 Répáshután ilyen szempontból a kenderkultúrának passzív szerepe volt a település és környezete kapcsolatában. Mivel a falu nem tudta saját magát kenderrel, illetve vászonnal az igényeknek, szükségleteknek megfelelően ellátni, néhány környező faluval való kapcsolatra, tehát külső segítségre szorult. Kendert vagy vásznat a répáshutaiak soha nem adtak el, arra nem futotta a termésből, hanem rendszeresen vásároltak még a megtermelt mennyiség mellé A környék nagyobb piacaira, Miskolcra, Egerbe, Mezőkövesdre jártak el kendert, illetve vásznat venni, de vásznat áruló asszonyok is rendszeresen jártak a faluba Nagyvisnyóról, Bogácsról, Mályinkáról. A megszövetett vagy megvásárolt vásznat ritkán 11. A Bükkalja textildíszítő kultúrájához vö.: FÜGEDI M., 1977 78. 12. Vö.: DOBROSSY I., 1973. 105 109. 196
