Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

D. Fügedi Márta: Kenderfeldolgozás és vászonfelhasználás

le róla a terítőt. Ez a kivarrott terítő volt a vászonfélék között a legdíszesebb, „legparádésabb" Répáshután, rózsák, madarak díszítették, alapanyaga tiszta pamutos vászon, majd később gyakran damaszt volt. Ebből az ünnepi ^arabból csak néhány (2—3 db) volt egy családnak. A tiszta konyhai munkáknál használták az asszonyok a vászonkötőt, szakácskötőt, mely finomabb vászonból készült, és visszahajtott derékrésze, valamint alja díszített volt. Ebből 2—5 db volt egy-egy asszonynak. A 30-as évektől elterjedt a kötőnek melles változata is. Míg más vidéken a lakodalomban nagy mennyiségű díszes vászonféleséget ajándékozott szét a menyasszony a funkcióviselőknek és a násznépnek, itt sem a vőfélykendőadás szokását nem gyakorolták, sem a szakácsnéknak nem ajándékoztak kötőt, annak ellenére, hogy más vidékekről ismerik ezeket a szokásokat. A háztartásban, lakásban használt vászonfélék szerepét összegezve a praktikus célú, rendszeresen használt textíliák döntő többségét emelhetjük ki. Ezek díszítésének egyszerűsége és az egyes fajták viszonylag reális mennyisége jellemző Répáshután, míg a csak ünnepre használt darabok és szokáskellékek jelentősége és száma nem nagy.

1 ° A házivászon felhasználásának harmadik nagy területe a paraszti viselet. A vászon jelentősége legkorábban éppen ezen a felhasználási területen szorult háttérbe, bár egyes vidékeken a speciális körülményekből és igényekből adódóan néhány viseletdarab sokáig megőrizte jelentőségét. A répáshutaiak a férfiviseletben emlékeznek még a bő, ráncolt vászongatyára (gate), amely azonban csak a századfordulón lehetett általános, utána már inkább gyolcsból készült. A század elején visszaemlékezések szerint az idősebbeket még vászoningben és ráncolt gatyában temették el. A ráncolt bőgatyát mezőkövesdi és bükkalji asszonyok varrták, ők hordták a faluba eladni. A lábravalónak nevezett szűk vászonnadrág viszont szinte a második világháborúig általános viselet volt, mint munkaruha. Erdei munkákhoz még a szövetpantallók megjelenése után is sokáig viselték, hiszen erős, tartós és könnyen kezelhető volt. A vászongatyához hasonló a vászoning (kosila) használatának visszaszorulása is. A század elején köznapi és ünnepi változatát is hordták, majd ünnepre megjelentek a bolti alapanyagok, de erdei munkákhoz tovább viselték a vászoninget, sőt még a második világháború után is készítettek újakat. A famunkákhoz a férfiaknak vászonból surcot is varrtak. Ez a sure általában melles volt, hogy minél nagyobb felületet védjen. Sötét színűre festették, mert a nehéz és piszkos fizikai munka gyorsan koptatta a ruhát. A női viseletben a házivászon alapanyagú ruhaneműket elsősorban alsóruhának használták. Az ing, ingka vagy pendel Répáshután térd feletti hosszúságú, egyenes szabású, rövid ujjú, kerek kivágású, elöl gombos vagy bebújós vászonruha volt. Nyáron 10. A Zempléni-hegység falvaiban elvégzett hasonló vizsgálat pl. a répáshutaival ellenkező arányokat mutat. Ott ugyanis a stafírungban a 20-3 0-as évektől a díszes, ünnepi és a reális szükségleteket meghaladó mennyiségű vászonfélék váltak jellemzővé. így pl. egy 193 l-es regéci lakodalomban 78 db hosszúkendőt osztottak szét. 13* 195