Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Paládi-Kovács Attila: Hagyományos közlekedés és szállítás

korukban kerültek a répáshutaiakhoz, nevüket első gazdájuktól kapták. Az nevelte és szoktatta őket a hámba. Szarvasmarhát többet tartottak, mint lovat. A két világháború közötti években két gulyát legeltettek a Bükkben, külön járt az alsó gulya és a felső gulya. Az egyik legtehetősebb gazdának, Mikecz Jánosnak 4 ökre, 2 tehene és 2 borja volt a jelzett időszakban. A II. világháborúig a vidék nagybirtokosai és a bükki falvak parasztjai is szürke magyar marhát tartottak. Még Répáshután is csupán 2-3 riska (tarka) marha volt. Szürke gulyát tartott Bánkúton a szilvásváradi gróf (Pallavicini), az egri érseknek Felsőtárkány határában, a szatmári püspöknek Bükkzsércen, Coburg hercegnek Cserépfalván és a kincstárnak Diósgyőr határában szintén szürke gulyája legelt. A nagyvisnyói, mályinkai, kisgyőri, cserépfalvi, szilvásváradi magyar parasztok is a nagyszarvú szürke marhához ragaszkodtak. A répáshutaiak az ökörtinót felnevelték és betanították, de az üszőborjúval „nem bajoskodtak". Legszívesebben átadták „tartásra" bükki magyar falvakba (Felsőtárkány, Bükkzsérc, Tardona, Nagyvisnyó). A tartás fejében addig hagyták ott, amíg a harmadik borját is megellette és csak tehénként vitték haza. Eltartója 3 borjúhoz jutott és időközben fejte a tehenet, a répáshutaiak pedig úgy fogták fel, hogy egy borjúért tehenet kaptak cserébe. Ez a kölcsönösen előnyös akció generációk által ápolt ismeretségen, bizalmon alapult. Jármos ökröt rendszeresen kellett venniük, mert nem tudtak eleget nevelni. A Bükk-vidék magyar falvaiból, főként Szilvásvárad, Nagyvisnyó, Bélapátfalva, Kisgyőr gazdáitól vásárolták, ahol sok szarvasmarhát tartottak, s a betanított jármos ökrökből eladásra is jutott. Ezzel magyarázható, hogy szlovák ökörirányító szavak és egyedi állatnevek Répáshután nem használatosak. Igen figyelemreméltó ökológiai adalék, hogy az Alföldön, a síkságon nevelkedett szarvasmarha csak igen nehezen vagy egyáltalán nem tudott megszokni a Bükkben. Körme nem bírta a köves terepet, az állat gyomra nehezen szokta meg a legelők füveit, a kemény, nagy mésztartalmú vizet, s talán az „erős levegő" is bágyasztotta. Előfordult, hogy a kisgyőri embertől vett ökörről csak később derült ki, hogy nem a saját nevelése, hanem a Tisza vidékéről került Kisgyőrbe. Ha ezt előbb tudták volna, nem vették volna meg. Az ökör egy éven át mindig beteg volt, vért vizelt és nem vehették hasznát a munkában. Ez az eset is az ökológiai adaptáció fontosságára, a paraszti állattartók ilyen irányú tapasztalataira figyelmeztet bennünket. Mindehhez még hozzájárul a takarmányszűkös téli tartásmód, ami keveset változott az 1950-es évekig. Az ökröket télen sovány erdei szénán tartották, s amikor már fogytán volt a széna, „kicsapták az erdőre. Ott úgy élt az ökör, mint a vad." Fákat döntöttek le számukra, s az állatok a rügyet, az ághegyet, a fiatal hajtásokat ették. Nyár végén az asszonyok és a gyerekek sok lombtakarmányt is gyűjtöttek, főként levelestől levágott kőris-, fűz-, jávor- és juharágakat. A lombtakarmányt és az erdei szénát a borsodi síkságon vásárolt széna- és szalmatakarmánnyal pótolták ki. Az állattartás jellegéhez tartozik az is, hogy almozáshoz az erdei avart gyűjtötték, és használták fel. # • * Répáshuta sajátos helyet foglalt el a táji munkamegosztás évszázados rendszerében. A Bükk peremén települt magyar falvaktól nemcsak kései, XVIII. századi alapítását és 166