Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Paládi-Kovács Attila: Hagyományos közlekedés és szállítás

erdőbe, szénát gyűjteni is így vitték magukkal kisgyermeküket az anyák. Amikor a gyermekek kinőttek belőle, elrakták és idővel elővették, ha halott leterítésére kellett. Halottas lepedőként el is temették. A tačka helyét az 1960-as évek elején átvette a babakocsi, amit manapság a keresztszülők vesznek ajándékba.

4 Gyakran zsákot is cipeltek lepedővel a hátukra kötve. Az asszonyok így hordták, s néha ma is hordják az erdőn gyűjtött lombot, harasztot a faluba. A zsák neve Répáshután vreco, Bükkszentkereszten meh. Harasztot gyűjteni ma is eljárnak az erdőre, mert azzal ajjaznák (almoznak) az istállóban. Kis szénagyűjtő fagereblyét (hrable) visznek magukkal, aminek 12 foga van, s azzal húzzák össze a lehullott falevelet. A zsákba tömött harasztot gyakran kötéllel veszik a hátukra, s két-három zsákot is felkötnek egyszerre. Lapos, 300-350 cm hosszú kötelet (Mura) használnak erre a célra. Ugyanazt a lapos kötelet viszik magukkal az asszonyok a rőzsehordáshoz is.

5 A teherhordó ponyvák, lepedők intenzív használata folytán sok vászonra volt szükségük, de kendert nem termeltek. Nagyvisnyó, Mályinka, Tardona nagyobb gazdáitól vagy a miskolci piacon vettek megtört kendert, amit maguk gerebeneztek (Sčeť). Szétválasztották a rostminőségeket (szála = konope, csepű = klaki), majd kétrészes talpas guzsalyon (praSlica) megfonták. A fonalat aztán háton elvitték a bükkalji falvakba és ott szövették meg. Répáshután szövőszék nem is volt, mert mindig bükkzsérci, bogácsi, cserépi (cserépfalusi) asszonyok szőttek nekik. A szövésért rőfönként számolt pénzösszeget fizettek. Négy rőf vászonból készült egy agyi lepedő. Ehhez 12 pászma fonalat kellett adni 60 szálával. Egyszerre 30—40 rőf vásznat szövettek a répáshutai asszonyok. Akinek eladó lánya volt, az többet font, többet szövetett. Az 1950-es években „hagytak fel" a fonással és szövetéssel, mert már olcsóbban vehették a gyolcsot az üzletekben. Ma is élő szokás, hogy a lakodalomba tortát, süteményt visznek a vendégek. Tányérra teszik, majd a tányért egy négyszögletes kendőre helyezik és a kendő négy sarkát összefogva a kezükben viszik. A kendőt magyar beszédükben szalvéta, szlovákul pedig hantusek néven emlegetik. Régebben pamutos vászonból készült, manapság üzletben vásárolják, mint asztali szalvétát. A gyermekágyas asszonynak is szalvétába tett tányéron viszik a süteményt (do posteli). Az 1920—30-as évekig a leveseket, s egyéb ételeket is cserépfazékban vitték a mezőre. A fazekat rajtopnak nevezték. Egy füle volt és rendszerint fazékhordó hálóban vitték. Ugyanígy szállították a hliňaknak nevezett tejesfazekat is, amikor tejet vagy tejes ételt vittek a határba. A tejet gyakran kisebb csuprokba, ceďak nevű cserépedénybe szűrték le. A háló lapos, széles cigánymadzagból volt összeállítva, neve szlovák és magyar beszédünkben is kantár. Posztóból kivágott színes, kerek lapokkal vagy rojtokkal díszített formára nem emlékeznek. Ugyanazt a dísztelen kantár használták a komatál hordására (a gyermekágyas asszonynak tyúkhúslevest hordanak), mint a határba. A rajtopot a mezőre sem szokták olyan négyzetes alakú vászondarabba fogva 4. A gyermekhordó lepedő szlovák és palóc területen igen elterjedt volt, számos formája és elnevezése ismeretes. Lásd GUNDA B. 1955. 173-174; BARAN L. 1973. 5 8-59; GUNDA B. 197 a 142-143; PARÍKOVÁ M. 1979.455-456,464. 5. Tűzifa szállítása háton, laposkötéllel felkötve a Felföldön szlovák és magyar falvakban is megszokott dolog. Ritkább a fa ponyvával történő' felkötése. PARÍKOVÁ M. 1979. 453. 143