Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Selmeczi Kovács Attila: A mezőgazdasági eszközkultúra

„sorjára dőtötte az árpát". Előfordult, hogy kétágú vesszőt is használtak. A csapót dróttal, spárgával kötötték fel a kaszanyélre. A kasza minden portán megtalálható, mint az egyik legfontosabb gazdasági eszköz. Amint mondták, „annyi kaszát tartanak, ahány ember van a háznál".

31 A kaszálás a férfiak feladatkörébe tartozott. Az egyetlen termelt gabonaneműt, az árpát rávágták, a lábon állóhoz döntötték, amit az asszonyok kézzel vagy sarlóval szedtek marokba. A sarlót főként akkor vették igénybe marokszedéshez, ha az árpa gazos, gordonyos volt. A kévék bekötéséhez nem használtak kévekötőfát. Az sem volt ritka eset, hogy a kévéket spárgába kötötték be, mert olyan alacsonyra nőtt az árpa, hogy a maga szálából nem lehetett kötelet sodorni. A kasza használatával kapcsolatban figyelmet érdemlő értékelő megállapítást tettek, mely szerint: „nem vótunk biztos aratók, a füvet, lucernát, lóherét le tudjuk jól kaszálni, de a vetett takarmányt és a gabonát már nem olyan jól".

3 2 Ez a vélemény híven tükrözi a település foglalkozási struktúrájának sajátosságát, amelyben a földművelés jelentéktelen szerepet töltött be. A kaszálást sokkal inkább gyakorolták a takarmány- és szénavágás során, mint az aratásban. Az árpával szemben a vetett takarmányt és a szénafüvet levágták, vagyis a rendre fektették le a kaszával vágott sorokat (5. kép). A levágott takarmányt másnap villával szétrázták és addig hagyták elterítve, amíg jól kiszikkadt. Ha közben megázott, újra rázni, forgatni kellett. A megfelelően kiszáradt szénát kis csomókba, petrencékbe gyűjtötték össze, majd 10—12 petrencéből rakták össze a hosszabb idejű tárolásra alkalmas nagy boglyákat. Ezek a kaszáló szélén vagy az udvar végében álltak. A gabonakévék és a takarmány összerakásának, behordásának nélkülözhetetlen kézieszköze a villa és a gereblye. Ezeknek a tárgyaknak több változata ismeretes a településen, amelyek nemcsak funkciójuk, hanem használatuk időrendje szerint is eltérést mutatnak. A kévehordáshoz kezdettől vasvillákat használtak. Ezek kétágú, jó erős kovácsolt vidlák voltak, amelyeket a helyi kovács készített.

33 Az 1930-as években kezdték vásárolni az olcsóbban beszerezhető gyári termékeket, ez időtől egyre inkább a jóval vékonyabb, háromágú vasvillák terjedtek el. A 220—250 cm hosszú nyélre húzott vékonyágú villát kéve- és boglyarakásra egyaránt igénybe vették a behordásnál. Az eszköznek ez utóbbi szerepköre a meghatározó, amint azt boglyarakó hosszú villa megnevezése is tükrözi (6. kép). A széna forgatására és összerakására egykor háromágú hasított favilla szolgált, amit többen is maguk készítettek el. A kiválasztott alkalmas fát egyik végén háromfelé befűrészelték, faékkel óvatosan szétfeszítették, és formába szorítva láng fölött meghajlították. Mivel a közeli Cserépfalun ennek a szerszámkészítésnek volt specialistája, jobbára onnan szerezték be a szükséges favillákat. A takarmányforgatáson kívül alkalmilag kévét is raktak vele, a gépi cséplésnél pedig a pelyva mozgatására tudták jól hasznosítani. Az 1930-as 31. Elmondta Stuller Árpád. 32. Elmondta Sir Bertalan (1902). 33. Az északi hegyvidékre jellemző természetes és hasított kétágú favillákat itt nem használták. Vö. BALASSA I. 1949. 110., GUNDA B. 1937. 56. 132