Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Bartha Elek: A szentelmények szerepe Komlóska néphagyományában

A BÚCSÚJÁRÁS SZOKÁSAI MOGYORÓSKÁN NÁDASI ÉVA A búcsú a pogány kultuszban, a pananimizmusban gyökerező ősi szokás, a természet „csodás helyeire", kutakhoz, barlangokhoz, forrásokhoz, fákhoz irányuló zarándoklat. Köztudomású, hogy a katolikus egyház nagyon sok pogány elemet átvett, magába olvasztott, így a „régiek szimbolikus természetszeretetét is elismerte, megszentelte és liturgia-rendszerében felhasználta"

1

, ezért a búcsújárást Jézus zarándoklataiból és az ószövetségi templomlátogatásokból eredezteti. „A búcsújárás a szent helyeknek (Krisztus és a szentek működési vagy szenvedési helyeinek, szentek sírjainak gyakori imameghallgatások által kitüntetett kegyhelyeknek) egyénenként vagy tömegekben való imádságos felkeresése. Alapja maga az emberi természet, amely a nevezetesebb emberek működésének színterét, sírjukat, nagy események helyeit ünneplő lélekkel szereti felkeresni. Ennyiben a zarándokiások nemcsak a kereszténységen belül szokásosak."

2 — a katolikus vallás tehát a pogány kultuszt, a mágiát átvezeti a szentek világába. A barokk századában megerősödő Mária-kultusz még inkább keresztény mederbe terelte a búcsúkat. Nálunk e kultusz kezdetei az államalapítás korába nyúlnak vissza, melyet Szent István a „Patrona Hungáriáé" gondolattal alapozott meg. A Szent István-i birodalom és gondolat a középkor századaiban, a török hódoltság idején darabokra hullik, s a régi vallásos kultuszoknak, búcsújáró helyeknek emléke is alig marad. A XVIII. században a barokk restauráció feleleveníti hazánkban a Regnum Marianum gondolatát, új életre kelti a régi kegyhelyeket, az egész katolikus vallási életet.

3 A megújulásban nagy szerepe van a ferences rendnek. A templomok, kolostorok vonzásköre ismét megnő, és a régi kegyhelyek mellett újak indulnak virágzásnak. Ekatolikus újjászületésnek fontos történeti jelentősége is van: a betelepített lakosság legyökereztetése, a különböző ajkú népek összekovácsolása, s a történelmi, lélektani miliő megteremtése az együttéléshez. A búcsújárás, mint a népi vallásosság legjellemzőbb megnyilvánulása, a XIX. században éri el virágkorát, amely még századunk első évtizedeiben is tart. 1945 ebből a szempontból is fordulópont. Magyarázható ez egyrészt az ötvenes évek merev politikai légkörével, napjainkban pedig a — világnézeti nevelés eredményeként jelentkező — népies vallásosság csökkenésével. Természetesen búcsúk ma is vannak, és bár leginkább csak az 1. BÁLINT Sándor, é.n. 103. 2. Katolikus Lexikon, 1931. 266. 3. Lásd erről még BÁLINT Sándor: Búcsújárás és település című cikkét, é.n. 45—54. 319