Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Ikvai Nándor: A földművelés jellemzői a Zempléni-hegységben

ekelovon húzatták ki az ekét. Az első háború után a Such, Kühne és más típusú gyári vasekék is megjelentek. Javítást, élezést a falu kovácsa végezte, holdanként két kiló búzáért. Mogyoróskán tavasszal a szántásra induló ekeló lábai alá szegetlen kenyeret tettek és azon húzatták át az ekét, hogy jó termés legyen.

15 A szántáshoz általában ökröt használtak. A nagyhatárú és fuvaros falvakban gyakori volt a ló. A felszabadulás után terjedt el a tehén fogatolása. Őszi alá háromszor, tavaszi alá egyszer, esetleg kétszer szántottak. Nyíriben a pénteket szerencsétlen napnak tartották a szántás megkezdéséhez, az ágynemueiket pedig addig nem tették ki tavasszal, amíg az eke ki nem ment.

16 A lejtős és kisebb darab földeken a rögöket kétágú, vagy águskapa fokával verték szét az asszonyok. A föld puhításának eszköze azonban mindenütt a szögletes, farámás, vasfogú borona volt. Ennek váltós és váltó nélküli formája ismert az egész területen. (Váltónak a borona elején levő farudat nevezték, amelyen jobbra-balra csúszhatott a vonólánc.) Nehezékként fatuskót, vastengelyt használtak a boronára. Egytagú (a Hegyközben ritkán háromtagú) fahenger, simító a második világháború előtti időben terjedt el. A nyugati területeken előfordult, hogy az apró magvakat összekötözött galagonyaággal takarták be. Mogyoróskán rámák közé szorított vesszőjű tövisborona is használatos volt.

17 TERMESZTETT NÖVÉNYEK Talán a terület elzártsága, a mostoha földrajzi környezetből fakadó primitív termesztési módok magyarázzák, hogy a területen több régen termesztett növény emléke él. E fajták önállátásra való törekvést mutatnak. A Hegyközben az őszi búza, a nyugati területeken a kétszeres volt a legelterjedtebb gabonafajta. A kétszeres biztos termő (vagy egyik, vagy másik jó lett!), csak a szitásmalmokban és a vásárokon nem fogadták el. Emiatt termelése a század elejétől visszaesett és hamarosan megszűnt. Az őszi búza (élet) a Hegyköz földjeinek kétharmadán, felén terem. Nagymértékben termesztették a Hernád menti falvak is. Régi fajtája a kopasz- vagy tarbúza, (a Hegyközben trencsén- vagy vadbúza) szinte napjainkig fennmaradt a hegyek között. Jó éghajlattűrő, biztos (bár gyenge) termésű volt. Általában három-, a jobb határban négy magot hozott.

18 A tavasz- vagy járóbúza a Hernád mente (Gönc, Fony) híres gabonája volt,

19 míg Füzéren az őszi búzának volt jó híre.^ ° A nagyhatárú falvak földjein ismert volt a Hegyközben a hatvani-, Székács- (sima fejű és szőrös), rózsa-, a negyvenes évektől a Bánkúti-, Fleischman búza: a Hernád mentén vasbúza (Lovászpatonai 1607.) és itt is a fenti újabb fajták. 15. ZUPKÓ Béla 1957. 632.; UJVÁRY Zoltán 1966. 211-217. 16. BALASSA Iván 1964. 62. 17. IKVAI Nándor 1967. 64. 18. BAKÁCS István 1930. 121. 19. FÉNYES Elek 1842. 123. 20. FARKASSANYI Sámuel 1846. 2. 1052. 28