Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Nagy Ferenc: Mesterségek Karcsány a felszabadulás előtt

3. Kerékgyártómesterség Rimóczi Mihály 70 éves kerékgyártó így beszél életéről, munkájáról, mesterségéről: „Ezzel a mesterséggel rokonaim közül senki nem foglalkozott. Mesterségemet Cigándon, Beges Jánostól tanultam, de ő meghalt, mikor én kétéves tanuló voltam. Másfél év után önállóan dolgoztam a szülői háznál. Azután leszerződtem magamat egy másik mesterhez 14 hónapra, így ő szabadított fel. Felszabadulásom után segédkeztem több helyen. Dolgoztam Hejőcsabán. A mester nevére már nem emlékezem. Aztán dolgoztam Miskolcon Kórádi Lászlónál, aki a Serházi utcánál lakott. Katona koromban szintén Kórádinál dolgoztam, és akkor már őrnagyomnak, Nitnovicz Dezsőnek kocsit készítettem. Annak a műhelynek a szerszámkészlete, ahol segéd koromban dolgoztam, kézi szerszámokból állt. Amikor letelt a hároméves segédgyakorlati időm, megnősültem. Akkor kerültem Karcsára és itt nyitottam műhelyt. Legfontosabb szerszámaim a következők voltak: kézifűrészek, gyalupad, eszterga, különböző fűrészek, fúrók, mm-től egészen 6 cm-ig. A legvastagabb fúró ami még megvan kb. 10 cm átmérőjű. Az apró szerszámokat vásároltam, a nagyobbakat, a gyalupadot, az esztergapadot stb. mind saját magam állítottam elő. Az anyagot a révleányvári erdőből szereztem be, főleg kőrisfát és szilfát. A megrendeléseket úgy vállaltam el, ha a megrendelő is adott anyagot, bár ez nem mindig fordult elő. Életem folyamán sok kocsit készítettem. A karcsai halottaskocsi is az én készítményem. A kerékkészítésnél a keréktalpat kifűrészeltük és úgy összeraktuk, felszabtuk. Egy ilyen kézzel készített kerék elkészítési ideje abban az időben egy nap volt. Egy kocsinak a vázát úgy készítettük el, hogy előbb elkészítettük az alsó részét, a svellereget, utána a kovács szerelt bele spangákat, aztán visszakerült a kerékgyártó műhelybe és mi folytattuk a munkát. A svelleregre szerelt spangák, tehát a tartóvasak, összetartották a szekér vázát. Készítésénél használtunk fűrészt, különféle idomgyalükat, mert sárhányót, más szóval sárvédőt csak egyenesen lehetett készíteni, és csak utána hajlítjuk meg tűzzel. A megrendelt árukat nem tároltam, hanem eljött érte a gazdája és miután kifizette, elvitte. A megrendelők a helybeli és a környéken levő falvakbeli emberek voltak. A falu népe mindegyik mesterséghez ragaszkodott, mert midenféle mester készítményeire szüksége volt, tehát kerékgyártó nélkül nem tudott létezni, kovács nélkül nem tudott létezni, és cipész nélkül ugyancsak nem tudott létezni, meg aztán asztalos nélkül sem, hiszen az asztalos csinálta a népnek a bútordarabokat. És ezek a mesterek voltak a községben. A munkaidő látástól vakulásig tartott. Volt rá eset, hogy belementünk éjjeli 11 órába is, még akkor is dolgoztunk. A munkaidőt az határozza meg, hogy mennyi volt a munka. Amennyi a megrendelés volt, annak megfelelően igyekeztem helytállni. Mivel sok volt a munka, segédeket fogadtam, hogy a munkámat időben el tudjam végezni, hogy ne maradjak hátrányban. Így tehát egy tanulót és több segédet, néha három-négyet is foglalkoztattam. Később tanulónak felvettem a fiamat és a vömet. Fel is szabadítottam őket. A családban a fiam tanulta ki a mesterséget, aki ugyanúgy tudja a munkát végezni, mint én. A mesterségem mellett paraszti munkát is végeztünk, mert rá voltunk szorulva, mert a balettá kiőrölés végett muszáj volt a földet túrni, ha nem termett is. A földtúrás után a község kiadta a balettákat, hogy lehessen nekünk szabadon őrölni. Másként nem tudtunk élni, mert pék nem volt a faluban, így csak Sátoraljaújhelyből kaptunk néha kenyeret. Családomnak a mesterség biztosította jobban a megélhetést, mert mint az előbb említettem a földet csak azért túrtuk, hogy megkapjuk a balettákat az őrlési engedélyeket, mert abban az időben nem lehetett minden iparosnak őrölni." 87