Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Nagy Ferenc: Mesterségek Karcsány a felszabadulás előtt

4. Cipészmesterség Lipiczki István, 76 éves cipész így beszélt munkájáról, mesterségéről, életéről. „Mesterségem nálunk nem öröklődik. Családunkban én egyedül tanultam ki a cipész szakmát, Királyhelmecen és Ricsén. Mesterem Bodnár István volt. Négy évig voltam inas. Ezek az évek nagyon sanyarúak voltak. Nagyon nehéz viszonyok voltak akkor, mert hogy egy példát említsek, még cigarettázni sem volt szabad a tanulónak. A mesterségem mellett mezei munkával is foglalkoztam, mert abból, amit a mesterségem nyújtott, nem lehetett megélni. De ha került munka, tehát egy javítás, vagy egy új cipő, vagy csizma elkészítése, szívesen vállaltam. Közben besoroztak katonának, és az 1914-es háborút végighúztam. 1928-ban megszereztem az iparengedélyt és azóta dolgozom, mint egyéni mester. Egyedül dolgoztam, tehát állandó inasom, segédem nem volt, csak vándorsegédeket foglalkoztattam. Állandó segédeket azért nem tartottam, mert a lakásom nem volt megfelelő ahhoz, hogy szállást tudjak biztosítani segédeimnek. Műhelyem ott volt, abban a helyiségben, ahol főztünk és aludtunk. Szerszámaim egy részét már az inasévekben németül tanították, azaz német volt a szerszám neve: abnémer, felcong, snájt. De magyarok voltak pl. reszelő, harapófogó, ár stb. Szerszámaimat nem magam állítottam elő, hanem egy bőrös üzletben vásároltam meg Sárospatakon. Ugyancsak ebből az üzletből vásároltam meg a talpat és a bőrt, a szükséges nyersanyagot. Ha egy tanuló elvégezte az inaséveket, vándorolnia kellett. Különböző műhelyekben kellett dolgoznia kb. 2—3 évig és csak aztán lehetett mester. Ilyen segédek dolgoztak nálam, de gyakran váltották egymást. Szerszámaimat és a munkadarabokat a műhelyben, azaz a lakásomban tároltam. A megrendelők, illetve a vásárlók a falu lakosságából kerültek ki. Dolgoztam megrendelésre és eladásra is. Abban az időben olcsón dolgoztunk. Egy pár csizmafejelést csináltunk 8 Ft-ért, egy pár új cipő pedig 17-18 Ft volt. A falu népe a javításokat tartotta legfontosabbnak, mert ha egy szegény embernek elszakadt a cipője, csizmája, ha lehetett igyekezett megcsináltatni, és pénz bizony nem mindig volt újra. A munkaidő, az időbeosztás attól függött, hogy mennyi munka volt, mennyi volt a megrendelés. A mesterségem mellett sok paraszti munkát végeztem, mert rá voltam szorulva. 4—5 hold földet vállaltam harmadába és úgy műveltem. Abban az időben a falu kultúrája alacsony szinten állt. Nem volt szórakozási lehetőség, nem úgy mint ma, mert ma már mindenkinek megvan a művelődés, a szórakozás lehetősége. Ha fiatalabb lennék, most tudnék igazán élni..." 88