Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Nemcsik Pál: Ózd környéki ipari munkásság a mezőgazdaságban

Sokat szenvedett az ittvaló nép, a maiak pedig csak pénzzel játszanak."

30 A summásgazda azt mondja el, hogyan lehetett a liszttel gazdaságosan bánni. „A fennmaradt lisztet az utazás előtt kiosztottam a summások között. Akadt olyan, aki nyolc zsák lisztet hozott haza Kaposvárról. A kaposvári állomáson a másik vagonban nyírábrányiak voltak. Sirtak, ríttak a gyerekeik, mert éhen voltak. Náluk három nappal az indulás előtt annyi liszt sem volt, amit a rántásba kellett volna tenni. Három asszonyt hívtam át közülük a mi vagonunkba. Azok tele rakták a kötőjüket. Jutott nekik is bőven. Mondták is, hogy az Úristen áldja meg magát, ahova egyet is tapod." A húsellátás körül mindig huzavona volt. Nem véletlenül panaszkodnak a summásdalok a „büdös húsról", a „rossz szalonnáról." Említésre méltó, hogy a kapitalista mezőgazdasági nagyüzem az idénymunkások élelmezésének biztosításával saját maga termeivényeit hasznosította. A munkabért ezen keresztül is természetben váltotta meg, vagy legalább is annak egy részét. A mezőgazdasági termények értékesítésének válságos éveiben ez is hozzájárult a válságtünetek kiküszöböléséhez, a gazdaságok önkompenzálásához. A harmincas évek summásainak étkezése az étrendet tekintve egyhangú (bab, burgonya, tészta). A reggeli étkezés sem mutat változatosságot, mivel a szalonna mellett csak vöröshagyma akadt még az étrendben. A kalóriaszükségletről nem esett szó. Ezt csak a mai idénymunkások kísérik figyelemmel. 5.2. Élelmezés 1969-ben. Nemcsak Bakos Kálmán brigádjára érvényes, hanem valamennyi ma útnak induló „summásbanda" esetében elmondható, hogy az idénymunkások szociális ellátottsága a legteljesebb mértékben biztosított és jól szervezett. Valamikor egy-egy uradalom „állam volt az államban", rendszerünkben azonban a munkások foglalkoztatásának minden kérdése, így az étkeztetés ügye is a társadalom ellenőrzése alatt áll. Jogtalanság nem érheti ezen a téren a munkást. Étkezése mennyiségben, minőségben kielégítő. A napi háromszori étkezésért némi hozzájárulást kell fizetniük, de ez a napi keresetnek 10—15%-át éri el a női munkaerőnél, a férfiak esetében egyes munkakörök betöltésénél legfeljebb 5%-ot. Az étkezéssel kapcsolatosan számos adatközlő megelégedése mellett arra hívta fel a figyelmet, hogy az asszonyoknak — mármint a kétlakiaknak — különösen jól esik az, ha készen kapják az ebédet, vacsorát. Akikapcsolódást az is jelenti számukra, hogy nem kell a konyha gondjaival foglalkozni itthon. „Mert nem élet az — mondják, állandóan — a parhét mellett kavarni, kavarni a fakanalat." A rövid időre szerződött férfiaknál azonban az étkezéssel kapcsolatosan is felmerül egy negatívum. Sajnálják az időt az étkezésre. Az ebédet kapkodva, szinte lopva eszik, felváltva egymást, mert a gép addig is dolgozik. így az egészséges életmód háttérbe szorul a nagyobb keresetért folyó gyors munka mellett. Minden percet meg akarnak ragadni, hasznosítani és a természetes szükséglet kielégítésére sem szánnak elegendő időt a minél nagyobb kereset miatt. Végül említésre méltó, hogy a kétlaki családok itthoni egyoldalú étkezést mellett az idénymunka alkalmával fogyasztott élelem egészségesebb, táplálóbb és ez is fontos mozzanata életmódjuk változásának. 73